Ötztali emlék                                                     

K.S.T.

Családomat az ötztali Huben kempingjének tóparti szegletében, egy sátorban hagytam késő délután, amikor lassú, jóleső autózással, szerpentinezéssel elindultam a hegyre, az obergurgli legelők felé. Obergurgl falu 3000 méter magasan ül a 3500 méteres csúcsok közt, festői környezetben. A nyitott ablakon át hallottam, hogy az Ötz folyó rohanó vize dübörög mellettem hol jobbról, hol meg balról.

Az előttem meredeken, dél felé emelkedő völgyének felső végénél ékszerként ragyogó kicsiny települést csak pár napja fedeztem fel, és máris beleszerelmesedtem. Rövidke, alig utcáin a magyar szemnek feltűnő tisztaság, milliomnyi virág és a szemtelenül mosolygós helybéliek hihetetlen nyugalmat, igazi, hiánytalan feltöltődést nyújtanak az idegennek.

       Kis templomának karcsú tornya elő-előbukkant, messziről mutatva az irányt, amint a szerpentin kapaszkodik a falu felé.

Autóm, egy fehér Volkswagen bogár duruzsolt alattam, emésztette a megszámlálhatatlan tűkanyart, rótta a kilométereket. Igazi, önfeledt autózásban volt részem.

Nem egyszerű kíváncsiság hajtott. A falu felett, ameddig a szem ellát, csak vadvirágos legelők, térdig érő zöld-színes massza világa csábított már korábbi napokban. Oda készülök éjszakára lepkét gyűjteni!

A terv izgató, de kivitelezése nem egyszerű, mert minden talpalatnyi legelő a falu körül, magánterület. A házak kertjeiből, udvaraiból lehet kijutni a legelőkre. Vannak gyalogutak is, kizárólag gyalogosoknak fenntartva, vagyis kijelölve, de ezekre az utakra csak két oszlop közé épített forgókeresztes akadályokon keresztül lehetett kijutni, egyenként. Fel sem merülhet, hogy egy jöttment idegen, autóval csak úgy behajthat azokra a csodálatos, kövekből rakott girbe-gurba kerítésekkel határolt legelőkre, melyek felső vége messze a látóhatár felett, talán az égben van.

Alkonyodott! Az alig bárányfelhős égbolt ragyogó-őrült színei lassan már ólomszínűre változtak, ez pedig azt jelenti ott a hegycsúcsok között, hogy nagyon hamar beáll a sötétség. Igyekeznem kellett, hogy megtaláljam a megfelelő ház megfelelő kertjét, na meg elnyerjem valamelyik tulajdonos jóindulatát és egyben engedélyét, hogy kijuthassak a végtelen alpesi mezőkre, az időtlen sziklaormok közötti, káprázatosan gazdag őstermészetbe.

A ház, amit választottam célpontul, takaros, a helyi szokásoknak megfelelően épített háromszintes, virágözönnel beterített palota volt, ami ott egyáltalán nem számít különlegesnek. Mindenki háza olyan, mint a szomszédé, ugyanolyan erkélyesek, és muskátlisak az ablakok, verandák. Mindez csak az idegennek hat kuriózumként, mert ezek a házak nem csak lakások, hanem panziók is egyben. A legfelső szint télen-nyáron kiadó, kirándulóknak, nyaralóknak. Sok városi ember, és még több külföldi tölti szabadságát ott a varázslatos Ötztáli Alpok hegyei között.

Az ajtón kopogtató, fényesre polírozott, cirkalmas bronzkarika mutatta, hogy itt kell kezdeni az ismerkedést; hát koppantottam.  Hármat. Miért hármat? Nem tudom!

Kis vártatva egy középkorú fehérnép nyitott ajtót; népi viseletben.

A kötelező udvariassági formaságokon túlesve érdeklődtem a ház ura és parancsolója után. Az asszony mosolygott, majd elnevette magát, aztán mondta, hogy „ ..hát hol is lehet. Ilyenkor minden gazda a teheneknél van az istállóban”.  Elköszöntem, aztán körbejártam a portát, keresve az istállót. Már-már azt hittem, hogy csúnya vicc volt ez az istállóra utalás, mert bizony a ház körül sehol istállót, de még egy kutyaólat se láttam. Mi több, még istállószagot sem fogtam orrommal. Mit tehettem mást, megint a kopogtatóhoz folyamodtam.

Az asszony csóvált egyet a fején és az ajtón kilépve rámutatott a lépcső aljánál nyíló sötétzöld ajtóra.

 - Ott vannak az állatok.  – mondta.

Amint beléptem, a gazdát két, fényes, rozsdamentes anyagból készült tejes kancsóval a kezében leptem meg. Anélkül, hogy letette volna, - elém állt, míg elmondtam, miért is zavarom. Az első pillanatban nem értette, hogy mit is szeretnék csinálni a sötét éjszakában, egyedül, az ő legelőjének felső régiójában. El kellett magyaráznom részletesen, hogy is megy az éjszakai lepkegyűjtés. Végül nagyon készséges volt. Felajánlott egy elektromos hosszabbító zsinórt, ami egy kis kocsin van, és csak autóval lehet felvontatni a hegyre, mert bizony az van vagy hatvan kiló. Aztán megnyugtattam, hogy nekem saját áramfejlesztőm van, nem kell igénybe vennem a segítségét. De nyomban ajánlotta Hansit, a fiát, aki segít nekem mindenben. Csalódására azt sem igényeltem, hisz ez a dolog kizárólag egyszemélyes mánia, és nagyon nagy rutinnal teszem már hosszú évek óta, jobbára én is egyedül.

Összevetve mindent, csak a kijáróra volt szűkségem, de azt sehol nem láttam, amikor a házat előzőleg már körbejártam. Társalgás közben megnéztem magamnak azt az istállót. Nem sok állat volt bekötve, talán tizennyolc, esetleg húsz. A padló recés, fehér járólap volt, kétoldalt arasznyi magas deszkapódium, vagy nevezzem dobogónak. Rajta friss szalmán álltak az alpesi tájfotókról oly jól ismert fekete-fehér tehenek. Talán emmentáliak! A terem belső fala a mennyezetig fehér csempézett, a hátsó sarokban egy ötszáz literes körüli bojlerrel. Épp fejés ideje volt. Ott álltam az állatok között, de mintha moziban lettem volna, istállószagnak nyomát sem éreztem. Ezen a kimondhatatlan tisztaságon már sokszor elgondolkoztam azóta. Akkor tudatosult bennem a valóság, hogy a lakóház alsó szintje istálló, a középső a háziak élettere, és hogy mennyire nincs „istállóillat”, a felsőszinti vendégszobák ablakai sarkig tárva, bátran átjárja a vadvirágos hegyi legelők felöl érkező, illatos fuvallat.

A gazda kijött az udvarra, a kerítésről egy nagy ponyvát ráncigált le. Íme, alatta volt a kis sorompó. Csak annyit kért, hogy amikor éjszaka elmegyek, ne felejtsem el a sorompót lecsukni és a ponyvát legalább úgy hevenyésztében rádobni. Azzal kezet ráztunk és ő visszament az állatkáihoz. Én meg a rohamosan alkonyodó, hűvösödő hegyre indultam.

A meglehetősen meredek hegyoldal magas füvében Volkswagenem alig tudott utat törni magának. Második fokozatban prüszkölt felfelé vagy négy-ötszáz méternyit. Aztán a kiválasztott helyen nyomban munkához láttam. Lepedővel, alumínium csövekkel, feszítő pányvákkal, elektromos vezetékekkel, higanygőz lámpával bíbelődtem, de mire beállt a sötétség, éppen elkészültem mindennel. Jöhetnek a lepkék – gondoltam.

Az est annyira más volt, mint a nekünk megszokott magyar esték. Nincsenek tücskök, lombszöcskék, éjszakai madarak, amelyek hangjukkal betöltenék a néma tájat, csak illatok, a százféle vadvirág illatának kavalkádja. Lehetetlen befogadni mindazt, amit ott átélhet egy olyan ember, aki nem ahhoz van szokva, de legalább értékeli a természet adományát; és amitől én is az egyik ámulatból a másikba estem lámpagyújtástól eltelt, ráérős háromnegyed óra alatt. Mondanom sem kell, ez idő alatt egyetlen lepkét sem láttam. Generátorom muzsikált, a 250 Wattos higanygőz lámpám messze bevilágította a hegyoldalt, ahonnan egy-egy aprótermetű hangyaleső jött a fényre, meg egy-két árvaszúnyog, de semmi más.

Amint töprengtem magányomban, próbáltam elemezni a helyzetemet, mit is gondoltam rosszul, mit nem vettem figyelembe, amikor ezt a helyet választottam, hogy egyetlen lepkéhez sincs szerencsém. Az Alpokban soha nem gyűjtöttem olyan magasságokban, valamit nyílván rosszul tudok - gondoltam. Biztosan kell lenni valamilyen magyarázatnak, ami miatt ebbe a helyzetbe kerültem. Nem tudtam megfejteni a talányt. Már majdnem helyet változtattam egy jobb gyűjtés reményében, amikor a távolból, a hegy felöl emberi hangokat hozott a szél. Egyre nagyobb csoport hangja volt kivehető. Végül megjelentek. A sötétből, libasorban gyalogoltak elő, tizennégyen. Mindannyian idősebbek, úgy hatvanon felüliek és egyetlen férfi sem volt köztük. A vezér, egy akkurátus, amolyan félmolett asszonyság már vagy negyven méterről üdvözölt nagy hangon. Aztán, amint közelebb jöttek, mások is üdvözöltek és én viszont. Térdnadrágot, bakancsot, vastag térdzoknikat, stüsivadász kalapot viseltek, kezükben emlékcímerekkel zsúfolásig teleszegelt fokosokkal, sétabotokkal, hátukon kisebb-nagyobb hátizsákkal.

A vezető, amolyan őrmesteresen, nagy hangon kérdezte, ami nem is kérdés volt, hanem inkább kérdőre vonás. Hogy lehet az, hogy nem tudom, nem szabad a hegyen sátrat állítani. Nyújtott karjával botját a földbe szúrta, nyitott tenyerét rátámasztotta, másik karját csípőre tette és kérdőn, majdhogynem pimaszul nézett rám, amint a fény felé fordult, ajka keskenyre szorítva. Azt gondolhatta talán, hogy most nagy fogást csinált.

Én mosolyogva mondtam, hogy ezt természetesen én is tudom.

-                    Hát, akkor ez mi? – mutatott botjával a kifeszített lepedőre, amit ők épp szemből láttak.

-                    Nézze csak meg!  - szóltam. Menjen csak közelebb!

A hölgy bizalmatlan volt, de közelebb ment, majd még közelebb, végül körbejárta a két, függőlegesen földbe szúrt alumíniumcső között kifeszített, lepedőképezte fehér falat. Aztán megállt, értetlenül nézett a hatalmas, fénnyel megvilágított fehér anyagra, majd felém fordult, néhány másodperc múlva ismét a lepedőt bámulta, aztán egy teátrális hahotázás után végül megszólalt:

 - Hát ez milyen marhaság? Ennek így semmi értelme? Se sátor, sem egyéb, csak egy függőleges fehérség. Ez valamilyen jelzés az éjszakai vándoroknak? Esetleg a sárkányrepülők éjszaka is repülnek, és nekik kell az irányt mutatni?

 - A sok kérdést sorba vettem, majd nyomban elvetettem. A dolgokat leegyszerűsítendő, magamat biológiatanárnak tituláltam, és ez a művelet pedig – és itt tértem ki az éjszakai lepkészés fortélyaira -, szükséges a tudományomhoz. Ezzel aztán kiszakadt a kíváncsiság zsákja. Ahányan voltak, mindannyian kérdeztek, egyszerre. Alig tudtam követni a válaszok fontosságát. A generátor duruzsolása miatt kissé eltávolodtunk a lepedőtől, hogy jobban érthessük egymás szavát.

Egy órácskát társalogtunk, illetve faggattak mindenféle, ezzel kapcsolatos dologról. Amikor úgy gondolták, hogy már mindent megtudtak, röviden jó munkát kívántak, és ahogy jöttek, úgy távoztak. Elöl az őrmesterasszony, utána a kíváncsi hadserege. Az éjszakát Obergurglban kívánták tölteni, de még nem volt szállásuk. Tekintetemmel még követtem az alkalmi hölgyismerőseim elvonuló, elhalkuló lépteit, és láttam amint libasorban nyelte el őket a vak éjszaka. Cikázó gondolataim és az átélt találkozás hullámzó impulzusai miatt csak lassan, egészen lassan érkeztem vissza a saját világomba.

Reménytelenül visszasétáltam a fényhez, és azt hittem rosszul látok, amint körülnéztem. Káprázik a szemem, vagy valamilyen ördögi történik velem. A fény körül, a fűben apró, szürke valamik ugráltak a fény felé. Alig tíz-húsz centikkel közelítettek, és egyre sokasodtak. A távolból, ahol még a lámpa fénye megvilágította a növényzetet, minden irányból ezek az apró kis ugribugri állatkák özönlöttek a központban álló higanygőz lámpa felé. Néhány perc alatt egészen a lámpáig jöttek és ott egymás hegyén-hátán ugráltak, és egyre jobban tömörültek.

A sok kis szürke állat mind egyetlen lepkefaj volt, az alpesi fauna egyik tipikus állata. Végül annyira ellepték a terepet körülöttem, hogy lépni sem tudtam, hiszen minden lépéskor legalább nyolc-tíz állatra kellett volna rálépnem. Nyári záporok idején, amikor az utca tócsáiban a vízcseppek fel-felugrálnak a becsapódó esőcseppektől, akkor láttam hasonlót utoljára. Percekig nem tudtam betelni a látvánnyal, csak álltam mozdulatlanul és sajnáltam, hogy nincs videokamerám, hogy ezt a hihetetlenül elementáris látványt megörökíthessem. Hosszú percek múltán végre megint felébredt bennem a lepkész és próbáltam köztük válogatni, hátha vannak másféle példányok is, amiket addig nem vettem észre, de hiába.

Egy tizenöt méteres körben csak ezeket az állatokat láttam fűszálak helyett is. Megreszkírozom a kijelentést, miszerint akkor vendégem volt legalább tíz, vagy akár húszezer bagolylepke.

Végső kábulatomban, és miután válogattam a javából - mármint a legkevésbé sérült példányokból -, eloltottam a lámpát. Ilyen körülmények közt nem lehet mit tenni, én sem tehettem mást.

A sötétben vártam, sétáltam még egy jó fél órát. Láttam a völgyben a falu ködben elhaló fényeit. A generátor hangja is elnémult, így végre érvényesülhetett egy távoli zúgó vizének alig hallható, monoton dübörgése; és én vártam, hogy ritkuljon az a lepkeszőnyeg. De a lámpaoltás csak annyi változást hozott, hogy a lepkék már nem repdestek, nem ugrándoztak, csak ültek egymás mellett, alig mozdultak a sötétben.

Mivel nem éjszakázhatok a vadvirágos mezőn, felszedtem a sátorfámat, próbáltam minél kevesebb kárt tenni mozdulatlan vendégeim közt, és egy távolabbi helyen csomagoltam be minden eszközömet. Úgy hagytam el azt a varázshegyet.

Ígéretemhez híven a ház kerítésén becsuktam a sorompót. Amint kigördültem autókámmal az utcai kapun, találkoztam két, hangosan vigadó, magyarul éneklő, támolygó idegennel. Valamit kérdezni akartak, amit nem is értettem, meg talán nem is akartam érteni, bár magyarul szóltak, nem kell tudniuk, hogy értem, azt a nyomdafestéket is nehezen tűrő szöveget. Amint beültem az autóba, még egy cifra káromkodás hasított felém, és hogy:

 - Nézd csak! Ez a pasi magyar! Nézd a rendszámát!

Azóta, ha eszembe jut Ötztal, az élő lepkeszőnyeg, a hitetlen őrmesterasszony és az átélt varázslatból prózain kijózanító két jókedvű, magyarul káromkodó atyafi jut eszembe.