Kovács Sándor Tibor
Kovács Sándor Tibor
Menü
 
Fotótár (Lepkefotók)
 
Grafikák
 
Írásai
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Látogatók száma
Indulás: 2007-04-19
 
A nap csak tízkor kelt

 

A filmgyár 1987-ben pályázatot hirdetett „Küldjön egy történetet” címmel. A művészeti zsűri a három írásomat külön díjjal jutalmazta. Ez a három történet egyike.

 

 

A NAP CSAK TÍZKOR KELT

 

 

A tavasz abban az évben nagyon nehezen akart megérkezni. Az utcán mindenfelé hókupacok meredeztek, az olvadásnak pedig hírét sem hallottuk. Esténként, hazafelé menet rendszeresen betértünk a Puskin utcai cukrászdába, ahol két krémes és egy pohár kimért pezsgő mellett melengettük az utcán átfagyott kezünket, lábunkat. Melegedtünk, jó mimikával, gesztikulálással vegyítve beszélgettünk, társalogtunk. Nem volt erősségem az orosz tanulás az iskolában, de elég sokszor voltam a nagy Unióban, meg hát a pék is lisztes lesz alapon csak-csak ragadt rám annyi, amennyire szűkségem volt ahhoz, hogy ellássam magam és a napi munkám abban az országban. Egy nemzetközi kiállítás magyar standjának előkészítésén dolgoztam. Különböző elektromos készülékeket kellett telepítenem, amihez kaptam segítőket, akik inkább csak feltartottak, mert a dolgok sűrűjében mindig kérdezősködtek. Mindent tudni akartak, ezért sokat beszéltettek, a kezünk meg nem járt. Ennek ellenére jól haladtam a teendőimmel.

Egyik délután Oleg, a csoportom egyetlen mérnöke megkérdezte,

 hogy mit csinálok az elkövetkező háromnapos ünnep alatt, egyedül. Nem volt még programom, de soha nem is okozott gondot a szabadidőm eltöltése.

 

Meglehetősen változatosan éltem mindig, ha hosszabb időre is kellett berendezkednem egy-egy kiküldetés alkalmával. Rövid magyarázkodás után Oleg ünnepélyesen meghívott vidékre, a szüleihez. A szabályokat nem szerettem megszegni, ha az Unióban voltam, mert hamar az orromra koppintanak, amit magam is megtapasztaltam korábban. Nem szabad elhagynom Moszkvát, ha nincs erre külön engedélyem. Az pedig nem volt, beszerzéséhez tengernyi papír és sok idő kellett. Ezt tudattam is Oleggel. Erre csak legyintett és megnyugtatott, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész. Ő elintézi a repülőjegyeket, én csak csendben menjek mellette. Mondhatom, jól megnyugtatott. Olyan ideges lettem, hogy alig tudtam aludni.

Az utazás rendben ment, félelmem alábbhagyott. A repülőtérről gyalog mentünk egy buszpályaudvarra, ahonnan egy véget alig érő zötykölődéssel, vagy hét órai buszozás után megérkeztünk abba a kis faluba, ahol a falu apraja nagyja a főtéren, a megállóban toporgott. Még alig világosodott, úgy hajnali kilenc lehetett, amikor a busz megállt a tömeg mellett. Gondoltam, mindenkit vár valakije, ahogy ez a világon mindenhol így van.

Valóban vártak. Engem! Oleg hazatelefonált még előző nap, bejelentette szüleinek, hogy a vendége vagyok. Egy magyar fiú, aki együtt dolgozik vele. A szülők nagy izgalmukban a szomszédoknak, azok meg a többi szomszédnak és így tovább mondták, végül az egészfalu megtudta. Nagy eseménynek számított jövetelem, mert mint később megtudtam, háború óta nem járt idegen, vagyis külföldi abban a kányapottyantott kis faluban.

A család nagy ovációval és láthatóan nagy szeretettel fogadott. Amint túljutottunk a hevenyészett bemutatkozáson, elindultunk a házuk felé. A csípős hidegben a papa ment elöl Oleggel, másik oldalán a talán tízéves öccsével. Engem a kedves mama és a család egyetlen nagylánya karon ragadtak, úgy botorkáltunk a kísérő sokaság előtt. Alig beszéltünk. Én szívesen hallgattam, fárasztó volt az utazás, ők meg alig látszottak ki nagy szőrmerengetegből. Azt hiszem, hogy a szemükön kívül semmit sem láthattam a két kísérőmből.

A takaros kis házikó bejáratánál megkaptam egyetlen kézitáskámat, amit nem tudom ki cipelt addig. Bementünk. Amint kihámoztuk magunkat téli holminkból, kezdetét vette a valódi bemutatkozás.

A papa igazi északi típus. Nordoid koponyájával és nyugodt, kék, ám mégis szigorú szemeivel minden pillanatban a család tekintélye. A falu iskolájának igazgatója, tizennégy tanulójával jól érzi magát. A mama, merő ellentéte. A kis település egyszemélyes patikájában dolgozik. Alacsony termete, mindig mosolygó tekintete, talán egy picikét hamiskásnak tűnő, igazi eszkimóid metszésű arcélével nagy szeretetnek örvend falujában. Az öccs csendesen félrehúzódó, szavát alig hallató anyjafia, olyanok mint két tojás. A nagylány egy külön tanulmány. Alig magasabb termet a mamánál, de minden másban az apjára hasonlít. Talán mosolygósabb, szépmetszésű kék szeme olyan, mint valami igazi, művészi fantázia, ami túlságosan is tökéletesre sikerült. A kék szemű hölgyek soha nem tudtak lehengerelni, csak mert kék szemük volt, de az övét sokszor megbámultam, vagy talán inkább megcsodáltam. Az egyéb adottságait sem lehetett figyelmen kívül hagyni, már amitől egy tizennyolc éves lányt enyhén szólva, elragadónak kell elismerni, akár bevallom magamnak, akár nem. Hosszú szőke haja oly sok volt, hogy szinte alig fért a fejére. BB-re emlékeztető idomait nagyon pompásan elrendezte a teremtő, ami összhangban darázs derekával, lélegzetelállító látványt engedett egy huszonnyolc éves magyarnak.

A reggelink egyszerű és kiadós volt a maga különlegességével, ugyanis ma sem tudom, hogy mit ettem. Húsokból, speciális fűszerekkel ízesített valamit, aminek a nevét is megmondták, elkészítésének módját is elmagyarázták, de a lényeget nem tudtam meg, vagyis nem értettem mindent. Annyit tudok az egészből, hogy finom volt.

Elköltöttük reggelinket, udvariaskodás, séta az udvaron, az utcán, ahol már csak a három gyerek volt a társaságom, mert a mama ebédfőzéshez, a papa a téli porta napi teendőihez látott. Kis csavargás, nevetgélés, hógolyózás után a lakásban folytattuk vidám társalgást. Elmeséltették velem életem rövid történetét. Attól a perctől kezdve megváltozott, talán némileg komorabb lett a hangulat, mikor kiderült, hogy nem csak az ő uniójukban jártam, hanem még hét európai országot, köztük Németországot és Svédországot is felfedeztem. Ezek kapitalista országok voltak az ő szemükben, és azt hiszem, inkább csak félhettek valamitől, mint megvetettek érte. Nem egészen értettem, de mit tehettem. Ők akarták, hogy elmondjam. Szerencsére ez a hangulati mélypont nem tartott sokáig, megint nevetgélés és kellemes lustálkodás vett erőt rajtunk, amit a mama hívószava szakított meg.

Észre sem vettük, máris ebédidő volt hát asztalhoz ültünk. A papa mozdulatlanul összekulcsolt kezével könyökölt az asztalra. Senki sem beszélt, csak engem fürkésztek lopva, és mintha zavarukat véltem volna felfedezni néhány pillanatra. Érdekes volt, mint annyi más. Ebéd közben Oleg azt mondta apjáról, hogy ilyenkor egy kicsit gondolkozik. Szerintem egyszerűen csak imádkozott, amit a család általában csupán respektál, de nem követ.

Az ebéd biztosan ünnepi volt, amit sajnos nem igazán láttam így. Mindent megkóstoltam, de valójában inkább egy tál magyaros ételt ettem volna. Mondjuk egy igazi, ünnepi paprikás krumplit. De azért megadással viseltettem sorsom iránt és hálás vendéget mímelve végig szenvedtem mindazt, amit végül is tiszteletemre teremtettek az asztalra.

 Asztalbontás után tea! Alkohol is volt, valamiféle tömény, amit nem vodkának neveztek, hanem bahanak, de ezt csak az egyetlen jelenlevő gyógyszerész fogyasztotta, emberes mennyiségben. Mindenféléről beszélgettünk, akkor ismét visszatértek fogadtatásom nagyszerűségének valódi okára, vagyis, hogy negyvennégy óta, a német hadsereg után nem tette idegen a lábát a faluba.

Belegondoltam abba az abszurd helyzetbe magam, mint amilyeneket piti kis olasz filmekben láttam, hogy a helyi tűzoltózenekar prezentál pompás indulókat a jövevény tiszteletére. Nem tudom, mitől menekültem meg azzal, hogy ez nem jutott eszükbe. De minden tréfát félretéve, látszott mindenkin, hogy örömük őszinte és amit hálátlanság lenne nem úgy értékelni, ahogy van.

Szó szót követett, mikor Oleg váratlanul beszólt a szobába, hogy készen van, mehetünk. Azt sem vettem észre, amikor kiment, így nagyobb volt a meglepetés. Hát akkor menjünk, ha kész, de fogalmam sem volt, hogy miről is van szó. Lelkesen felpattantak. Én is. Mentünk! Kabátot, meg sapkát vett mindenki, én is úgy tettem gépiesen. Hagytam a dolgokat a maguk útján ballagni. Az udvarból egy hátsó udvarban álló kicsiny építmény felé siettek, én meg utánuk. Az épület lakóházként alacsonynak, disznóólként magasnak látszott. Alacsony, tömör ajtaja semmit sem árult el, bárhogy is próbáltam kitalálni rejtélyes funkcióját. A papa kissé meghajolva lépett be rajta, és utána sorakoztunk, én a sor végén. Amint beléptem, a szemben lévő falon fogasokat pillantottam meg, alatta hosszú padocska, kupacnyi törölközővel, lentebb internacionális strandkellékekkel, vietnámi gumipapucsokkal. Az L-alakú helyiség, vagy inkább sikátor bármily kicsi is 

volt, úgy elnyelte a családot, hogy én csak a Kékszemű-Darázsderekú mellett kaptam egy fogast. A többieket nem láttam. Már épp kérdezni akartam, hogy itt most mi az ördögöt fogunk csinálni, mikor a lélegzetem is elállt. A tőlem mindössze fél méterre álló nagylány, hippszi-hoppszi lekapta hosszú fekete síanorákját és a fogasra akasztotta. Utána vattanadrágját, de mielőtt nyelni tudtam volna, már durva, aligmintás pulóvere is a fogason volt. Majd a minimális fehérneműi után papucsba lépett, és a legnagyobb természetességgel csak intett, hogy siessek, azzal eltűnt a túlsó sarokban nyíló csapóajtón. Hát mit mondjak; annyira meglepődtem, hogy még ma is úgy tűnik sok év távlatából, mintha valami furcsa, aranyos álom lett volna. Kis vártatva összeszedtem magam és utánuk mentem.

Az alacsony csapóajtón belül, a fojtogató gőzben alig láttam, azt sem tudtam, hogy hova lépek. Lassan felfogtam, hogy az egy valódi szauna a maga kényelmetlenségével és hogy is mondjam: kiszolgáltatottságommal együtt. Végre kezdtem tájékozódni, megláttam középen három óriási kavicsot, körötte vályúszerű csatornában a vizet. Négyszögletes helyiség teljesen körül padozva, ahol a család elfoglalta talán oly jól megszokott helyét és ahol nekem is szorítottak egyet. Mondanom sem kell, hogy nagy kínomra, a Dúskeblű-Darázsderekú mellett. Sohasem voltam prűd, de ilyen összeállításban még soha nem meztelenkedtem. Javakorabeli srác voltam, aki már ugyancsak bele-belekóstolt az éjszaka sűrűjébe, és aki mindig jó szimattal kereste meg magának az átlagnál jóval csinosabb leányokat, ha intim társaságra vágyott. Míg próbálkoztam magam rendezésével, speciális fegyelmezésével, mert arra ott igen nagy szűkségem volt, kedves Kékszemű szomszédom egy vékonyka kis virgáccsal úgy megcsapott, ott, hogy másodpercek alatt nyoma sem volt holmi alantas indulatomnak. De azért egy sanda pillantásával mintha jelezte volna, hogy egészen pontosan bírta tettét és annak összes, szövevényes velejáróját, majd engesztelésül, franciás közvetlenséggel annyit mondott alig hallhatóan, hogy „pardon”.

Én egyik ámulatból a másikba estem, a család halkan duruzsolt tetőablakon beszűrődő alkonyati fények mellett. Locsolgatták a három kavicsot, csapkodták, vagy csipkedték egymást kis venyigékkel, ügyet sem vetettek kifejezhetetlen, vagy inkább mérhetetlen kiszolgáltatottságomra. Nekik könnyű volt. Ők előre tudták.

Talán húsz-huszonöt perc telhetett el, amikor egy bariton azt mondta határozott parancsként, hogy „most”! Abban a pillanatban a szemben lévő falon egy ajtócska kinyílt és mint egy ejtőernyős csapat, ott kiugráltak. Hallottam, hogy kint víz van, nem üthetik meg magukat. Én is kiugrottam, de a másodperc töredéke alatt máris visszakívánkoztam.

A szabad ég alatt egy kétszer két méteres gödör nyakig érő jeges vízzel, amelyben mindenki nyüzsgött, ahogy csak bírt. Azt hittem, hogy belehalok. A lélegzetem már az első pillanatban elállt. Úgy éreztem, hogy itt a vég. Igyekeztem természetesen viselkedni, de kétségbeesésemből másra nem emlékszem, csak a körülöttem úszkáló jégdarabokra és az alkonyati égen frissen megjelenő néhány csillagra, na és arra a kis ágakból összetákolt létrára, amit az életem megmentőjeként szuggeráltam. Nem is sanyargattam magam tovább. Menekültem, mint pocok az ölyv elől.

Ahogy visszamásztam a gőzölgő társalgónkba, másodpercek alatt ezt tették valahányan. Miután már megint kaptam levegőt, egy percre elmerengtem helyzetemen. Mit kapok még, mit kaphatok ettől a családtól, amitől újra és újra ámulatba esem? Még csak hat és fél órája, hogy megérkeztem ebbe a téli, elvarázsolt világba és máris túlontúl gazdag élményekben volt részem. Amint a Nap lebukott a fenyves mögött, rohamosan sötétedett.

Talán negyed óra múlva megint egy ejtőernyős mutatvány következett, amiben korábbi elhatározásommal dacolva, újból részt vettem. Csodák-csodája, az már nem volt annyira tragikus. Mi több, oly sok év után talán már egy kicsit kellemesnek is tartom. De csak nagyon picit! Ellenben ennek az egésznek a romantikája hatalmas, legalább is számomra. Lehet, hogy csak azt látom, hogy velem ilyesmi is megesett, talán azért, mert az egész látogatásom egy nagyszerű kaland volt, netán a Kékszemű-Dúskeblű-Darázsderekú emléke az egésznek az életben tartója, nem tudnám eldönteni.

Törölközés a sötétben: rém izgalmas manőver lehetne, ha nem lenne egy sor feltétel. Állandó feszültség volt bennem, rajtam, velem, ami egyetlen pillanatra sem csillapodott. Mitől is csillapodott volna?! Közben a vidám sereg besietett a házba, ahol mindenki ivott valamit, én gyenge teát csináltam  magamnak a varázslatos szamovárból, a ház büszkeségéből.

Volt valamikor egy híres szamovárkészítő a régi-régi világban, egy Volga-menti városban; attól származott. Manapság egyre ritkább az ilyen remekmű. Vigyáznak is rá! Csak jeles ünnepek alkalmával gyújtják be. De az a művelet felér egy szertartással. Engem egy tajtékpipa tömésének ceremóniájára emlékeztetett. Tévében hírek, utána valami partizán akciófilm, ahol mindig az elvtársak győznek, a német hadvezetés pedig gügye bagázs a kamerádtól az óberführerig. A filmet a család benjáminja nézte csupán, nagy áhítattal. Neki az még szentség volt, tömény tanmese, herkulesnyi példaképekkel. Mi meg kissé bágyadtan, egy-egy titokban lenyelt ásítással, de szóval tartottuk egymást. Ha az ember egész nap úgy próbál társalogni, hogy valóban tartalmas legyen mondandója és mindenre figyelnie kell, amit társaitól hall, mert felbomlik az amúgy is gyenge fonal, bizony úgy belefárad, hogy örül, ha este leteszi a fejét. Nekem már nagyon alhatnékom volt.

A társaság legbölcsebbje, a családfő ezt idejében átlátta és jóéjszakát kívánt mindenkinek, külön-külön. Majd az egész családot a hálószobába hívta, hogy mindenkinek megmutassa a helyét. A szoba méreténél meglepőbb csak annak berendezése volt. Lehetett úgy hat-hét méter hosszú, két és fél méter széles. Elején ajtó, végén kicsi ablak.

Az egész szobát betakarta egy iskolai tantermekre emlékeztető dobogó, rajta egy valamivel hosszabb takaró, egyetlen darabból. Alatta sok hepe-hupás holmi, amit nem ismerhettem fel csak úgy takarón keresztül. Hallgattam a felsorolást, mármint a fekvőhelyek odaítélését. Az ajtónál, elöl a papa, aztán a mama. Gondolom ez így természetes a világon mindenhol, ahol felmerülhet egy ilyen osztozkodás szükségessége. A harmadik helyet a kisfiú, a negyediket Oleg kapta. Valahogy nem figyeltem igazán az eseményekre, talán fáradtságom miatt, vagy talán mint mindennel, ezzel is úgy voltam, hogy hagytam az eseményeket gördülni a maguk útján. De Oleg neve hallatán minden, a világ is felfordult bennem. Fülem bedugult, a fejem zúgni kezdett és csak egészen távolról hallottam a halk baritonon, hogy Kate. Ugyanis volt rendes neve is a Darázsderekú nagylánynak. Egy pillanatra azt gondoltam mindenki mentségére, hogy én biztosan egy másik szobában alszom, ami természetes is volt. Nekem! A pillanatnyi csendet a mama törte meg és rám nézett, komolyan. Alex! Jóéjszakát! Karmesteri mozdulattal a szoba legutolsó fekvőhelyére mutatott, majd sarkon fordult és kisietett. Nem tudnám még ma sem meghatározni, vagy legalább valamilyen formát adni annak a lelkiállapotnak, ami akkor eluralkodott rajtam. Nem voltam már gyerek, több „lolobrigidával”  aludtam már, pontosan tudtam, hogy az életben hogy is vannak az efféle dolgok, de ez a helyzet nagyon új és nagyon is váratlan volt. A legbosszantóbb az volt, hogy ehhez mindenki olyan képet vágott, mintha az ebédhez az ülésrendet vette volna tudomásul. Zavaromban nem is a leányzót, hanem inkább azt a helyet, meg Oleget néztem felváltva. De ő csak annyit mondott, hogy hozzam a hálóruhámat. A család kint vetkőzik, nyugodtan feküdjek a helyemre.

Egyedül maradtam a folyosónyi szobában, felülmúlhatatlan zavarommal, lángoló arccal, százhúszas pulzusommal. A délutáni gondolatomhoz csapódtam vissza, amikor azt taglaltam magammal, hogy mit hoz még számomra ez a látogatás?!

Aztán ruhámat az „ágyam” mellé, a sarokba raktam hevenyészett rendben, utána szertartásosan bebújtam a sokkoló érzéseket keltő takarók alá. A hosszú takaró alatt volt még több, keskenyebb is, ami talán személyre szóló volt. Az ágy vastag szőrmékből volt kialakítva, rajta egy lepedőnek megfelelő hat-hét méteres anyag.

Alig hogy elhelyezkedtem, mindjárt jótékony lelkigyakorlatba kezdtem. Igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy nem olyan nagy tragédia, ha egyszer így vagyok kénytelen aludni. Ilyen kellemes társaságban csak jó álmaim lehetnek.

Nyílt az ajtó, a család bevonult. A papa utolsó volt, ő oltotta el a villanyt. Kis ideig mindenféle matatás, szuszogás, takaró húzogatás volt hallható, de két perc sem telt el, minden elcsendesedett. A sötétben egészen a fülem mellett hallottam legközelebbi hálótársamat létezni. Nem mocorgott, csak szuszogott, néha nyelt, de biztos voltam abban, hogy ő sem alszik. Amíg csak tudtam, nem mozdultam. A lányt láttam magam előtt, amint szaunázás közben oly sokszor megnéztem magamnak. Megint megcsodáltam, hogyan lehet egy lány ennyire tökéletes. És ez a lány most itt fekszik mellettem nem egész karnyújtásnyira. Ha egy kicsit megmozdulnák, talán megérinthetném a lábammal, vagy az oldalammal, nem is beszélve jobb kezemről. Amint sorra vettem a variációkat, Darázsderekú megfordult baloldalára, jobb kezét majdnem a nyakamra, jobb lábát a kis takaróm alatt keresztbe dobta rajtam. Szuszogásával a fülem csiklandozta, és úgy tett, mintha valóban aludna.

Amint ott feküdtem félig leteperve, közelharcot vívott a jó, meg a rossz énem. Örömmel küldtem egyik kezem egy ígéretes felfedező útra, a sötét leple alatt, de alig hogy megmozdultam, rögtön leállítottam az akciót. Ezt a manővert talán százszor is elkezdtem, de a józan eszem, ami már csak nyomokban volt fellelhető, mindig megálljt parancsolt. El nem lehet mondani, hogy mit szenvedtem. Ez az egész pokol miért pont velem történik meg, és ez a lány itt mellettem miért tesz úgy, mint akit egyáltalán nem érdekli, hogy mi van körülötte? Hogy lehet egy idegen mellett, a nyakába kapaszkodva aludni? Vagy ha nincs tisztában azzal a helyzettel, amiben nyakig benne van, akkor miért volt hajlandó idefeküdni? Vendégjog ide, vagy oda, túl nagy volt bennem az indulat ahhoz, hogy uralkodni tudtam volna tetteimen, átkaroltam a vállát. Meg se mozdult! Kicsit mocorogtam, arra talán felébred. Semmi! A térdemen átvetett lábát feljebb húztam egy kicsit, de a helyzet változatlan.

Nem tudom mennyi idő telhetett el lefekvésünk óta, de nekem örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő. A papa szabályosan, egészségesen horkolt, Oleg is fel-felhorkantott. Az öccs csak erősen vette a levegőt, úgy aludt, de a hallható zajokból sehogy sem tudtam kiszűrni a mama alvásának zaját. Talán nem is aludt. Lehet, hogy egyetlen lányára figyelt, valamit remélt, vagy éppen nem remélt, nem tudtam eldönteni. Közben Darázsderekúm újabb merényletet követett el ellenem. Hátat fordított és az ülepét nyomta oldalamnak, úgy, hogy szinte a pulzusát éreztem. Olyan éber voltam, a csendes tundrai éjszakában, mint egy vadászkutya. Sehogy nem tudtam annyira megnyugodni, hogy egy kicsit aludni tudtam volna. Hálótársam forgolódott. Hol ezét azát rakta rám, hol a vállamra hajolva szuszogott. Én meg mint egy beteget, úgy tartottam jobb kezemmel. Egy óvatlan pillanatban úgy leterített, hogy csak na. Jobb keblével a gyomromat  nyomta. Vagyis a fenét nyomta; masszírozta, ahogy lélegzett. Ördög és pokol semmiség ehhez képest. A megháborodás határán voltam és elhatároztam, hogy itt most már valamit kell tennem, mert ez így nem mehet tovább. Amit szívem szerint tettem volna, azt nem mertem; ezért az eszem szerint kellett cselekednem. Megmarkoltam azt a területhódító kis inkvizítort és egy határozott mozdulattal a helyére penderítettem. Nem tehettem mást.

Lehet, hogy ezt mások másképp rendeznék, az én neveltetésem ennyit engedélyezett.

Hosszú, végtelen éjszakában emberek beszéde hallatszott az utca felől. Siettek. Megint csend. Iszonyúan ki voltam. Bosszantott ez az egész nesze semmi, fogd meg jól helyzet. Nyitott szemmel bámultam a sötétet és mindenféle zagyvaság járt az eszemben, mire halványka álmosság tüneteit véltem felfedezni magamon. Talán egy negyedóra múlva elaludtam. Álmomban is kísért ez a lidércnyomás, de hamar felébresztettek.

Reggel volt. Már-már azt hittem, soha nem kel fel a nap és akarva akaratlan egy filmzene csengett a fülemben:” egy nehéz nap éjszakája”.

Reggeli tisztálkodás, öltözködés, ágyazás, reggeli. Az asztalnál szokatlanul csendes volt minden. Alig beszéltek. Egy-két szó, hosszú hallgatás. Gondoltam, ezt így szokták, ha pedig ezt így kell csinálni, én sem zavarom ezt a rítust. Asztalbontás után ki erre, ki arra ténfergett, a tegnapi jó kedélynek nyoma sem volt. Minden cselekedetem felidéztem, kontrolláltam, mi az, amit talán én rontottam el, vagy rosszul szóltam? Semmi nem jutott eszembe. Ráadásul a szemeim égtek, alig tudtam nyitva tartani az álmatlanság miatt. Kimentem az udvarra felfrissülni, de a felkelő nap első sugarai nagyon vízszintesen és nagyon kegyetlenül konstatálták romjaimat. Oleg szólított meg, kérdezte, hogy érzem magam. Nem tudtam, mit is mondjak. A valóságot nem mondhattam, Otrombaságnak tartottam. Tehát, „nagyon jól”; volt a válasz. Egyetlen szemöldökrángással nyugtázta. Újabb kérdés: tudok-e lovagolni? Természetesen! Van két ló az istállóban, futtassuk meg őket egy kicsit!

Felöltöztünk! A mama adott egy nagy kendőt az arcomra a mínuszok ellen. Kutyahideg volt, huszonegy volt a patika falán lévő hőmérőn. Arra lovagoltunk. Elhagyva a falut, a dűlőúton Oleg ment elöl vagy ötven méterrel. Jobbról ritkás fenyves sudár nyírfákkal tarkítva. A nap sugara sárgásvörösre festette a fehér törzseket és a maradék hajnali ködfoltokat hosszú csíkokra szeletelte. Sajnáltam, hogy pont akkor hagytam otthon a fényképezőgépemet. Próbáltam megfogalmazni valami csodálatos, lenyűgöző kifejezést, hogy Olegnek elmondhassam, de váratlanul megállt, megfordult. Kérdezni akar valami. Valami nagyon komolyat. Mondhatom, egy pillanatra megszeppentem, mert a váratlan fordulat belém fojtotta a táj látványa kiváltotta lelkesedésem.

Mondd Alex! Nem tetszik neked a húgom, Kate? A kérdés még váratlanabb volt, mint az előzmények; nem tudtam kitalálni, hogy miért oly sürgős ezt ott az erdőben tisztázni. Néhány pillanat alatt több magyarázatot fogalmaztam meg töprengéseimre, de a valódi magyarázattal Oleg rukkolt ki, miután lassan, fejbólintva mondtam, hogy de igen. Nagyon is. Gyönyörűbb kislányt még nem láttam. Szemei fürkésztek arcomon, fejem körül, alaposan végigmért, mintha akkor látott volna először.

Kicsit hitetlenkedve rázta fejét. Akkor mi volt ez a hosszú éjszaka? Ott feküdt veled reggelig, de te tudomást se vettél róla. Nagyon lesújtotta az egész családot. Nem akarták a reggelit ezzel zavarni, velem kérdeztették meg. Szegény kislány úgy szégyenkezik miatta. Ő még ilyet nem csinált soha, te lettél volna az első az életében. Az este a család megbeszélte vele. És hogy ez lett a vége, most emiatt nagyon szomorú.

Szinte magamon kívül voltam ezek hallatán. Majd összeszedtem legjobb nyelvtudásom és próbáltam megmagyarázni azt, ami egész éjjel tilalomfaként állt előttem, és amit annyiszor leküzdöttem. Nálunk, Magyarországon ez erkölcstelen. Aki ilyen helyzetben mást tesz, mint amit én tettem, az becstelen, az nem igazán jó ember. Nekünk ezt így nem szabad. Mondtam még sok hasonlót, végül kértem, hogy nyugtassa meg a papát és mamát, de leginkább Katét, hogy a látszat ellenére nagyon is vonzó teremtésnek tartom.

Hazaporoszkáltunk!

A nappaliban magamra maradtam és azon rágódtam, amit Olegtől hallottam és ami laposra hengerelte lelkivilágomat. Csak térdemre könyökölve, hajamba túrva fogtam a fejemet és tűnődtem, hogy mi lesz még, amitől így kikészülök? Hányszor kell még újra és újra ezen töprengenem?

A félig nyitott ajtón át léptekre lettem figyelmes. Fejemet felkaptam, a papa állt az ajtóban. Megadóan mosolygott. Mosolyában volt valami szánalom, vagy talán inkább tétovaság. Bár az is lehet, hogy az csak az én percepcióm volt. Majd a mama is megjelent. Felálltam, pár lépést tettem előre, majd katonásan kihúztam magam és azt tudtam mondani csupán, hogy sajnálom! Nagyon sajnálom!

Oleg és Kate a hálószoba felől jöttek be, mint két pajkos gyerek. A leányzó a nyakamba ugrott és evetett, csak nevetett; szeme úgy ragyogott mint kisgyermeké a karácsonyfa előtt és tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni, ami más lett volna mint őszinte, gyerekes rajongás. És ahogy ott álltunk, újból megnéztem magamnak szőke haját, kék szemét, mennyeien elrendezett keblei alatt darázsszégyenítő derekát, nem bántam volna, ha a nap abban a pillanatban leszaladna az égről, hogy ismét éjszaka lehessen.

Az idő gyorsan múlt. Korai vacsora után csomagolás, hétkor jött a busz. Kikísértek! Az apa Oleggel ment elöl, a mama balomon, Kate jobbomon kapaszkodtak. Alig beszéltünk. Megígértették velem, hogy hamarosan megint elmegyek. A busz beállt, felszálltunk. Az ablakon át figyeltem őket. Tudtam, hogy könnyeztek. Darázsderekú két kezével a felhajtott gallérja két csücskét szorongatta, a mama félig mögötte toporgott, jobbjával a leány bal vállát ütögette gyengéden. A busz jeges ablakait fürkészték. Aztán egyetlen pillanat alatt elnyelte őket a sötétség.

Ködös, havas, szomorú utazás volt a leningrádi repülőérig, fél háromig. A gép csak ötkor indult Moszkvába.

Három hét múlva ismét IL-18-assal repültem, de Budapest felé.

 
Jordánia
 
Dél-Afrika
 
Tunézia
 
Himalája
 
Tajvan
 
Linkajánló
 

Sztárok/Bulvár: Tudj meg friss pletykákat, híreket. Katt!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Xtina Hungary - Minden, ami Christina Aguilera!    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** Nyereményjátékok *** Kereseti lehetõség *** Vásárolj kedvezményesen AVON termékeket!    *****    Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj! *** Nyerj ajándékszettet! Töltsd ki a kérdõívet és nyerj!    *****    Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár - Jófogás Játékvásár     *****    FRPG ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ●「ΒΛSMΛIW」 ● FANTASY SZEREPJÁTÉK ● EGY SZIGET + 24 MÁGUS ● FANTASY SZEREPJÁT&Eacut    *****    Itt megtalálhatod a legfrissebb híreket, cikkeket, képeket a Golden Globe- és Oscar-díjas színésznõrõl! Katt!    *****    Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok    *****    Légy Te is AVON tanácsadó *** AVON termékek *** Kereseti lehetõség *** Értékesítõ kollégákat keresek *** sminkek    *****    Esküvõi meghívók! Mindegyik kézzel készült, egyedi. Gyere, nézd meg az oldalamat.    *****    A legfrissebb Anime hírek , mindennap anime ajánló , mondocon képek , és hírek. Csatlakozz közösségünkhöz!    *****    Rendelj bármilyen asztrológiai elemzést,júniusban Te mondod meg,hogy mennyit szeretnél érte fizetni!Várlak az oldalamon!    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    Egyetemistáknak kiemelt lakások eladóak. www.simonyiingatlan.hu Debrecen eladó kiváló lakások. www.simonyiingatlan.hu    *****    NÁLAM NINCSENNEK AKCIÓK, MINDEN ASZTROLÓGIAI ELEMZÉS "BECSÜLET KASSZÁS", A KONZULTÁCIÓ ÉS OKTATÁS INGYENES.    *****    **** Nokedli-lapja****Családi magazin****18-98 éves korosztály mindent megtalál itt, játékoktól a hírekig*****    *****    KÜLÖNLEGES AKCIÓ A CSILLAGJÖVÕ OLDALON JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A HOROSZKÓP MEGRENDELÉSEID ÁRA!    *****    Minden héten anime/managa hírek , minden nap Anime ajánlók , Mondocon hírek. Itt nem fogsz unatkozni!! :)    *****    KÜLÖNLEGES CSILLAGJÖVÕ AKCIÓ JÚNIUSBAN.TE DÖNTHETED EL MENNYIBE KERÜLJÖN A SZÜLETÉSI HOROSZKÓP! VÁRLAK!RENDELD MEG MOST!