Ridegek

K.S.T.

A felvonó kabinja a Dachstein felső állomásához közeledett. Lent verőfényes napsütés, szinte kánikula volt, amikor beszálltunk. A kabinból, ott ég és föld között a madártávlati táj fantasztikusan látványos. Egyszerűen lenyűgöző. A közelben színes sárkányrepülők keringenek, egymást túllicitálva emelkednek minél magasabbra. Egy földi halandónak valami félelmetes lehet az a teljesítmény, de egyáltalán már maga a sárkányrepülés is az lehet. Fent, a völgy felöl erős szél tombolt, a felhőket közvetlen az állomás ajtajánál tépte, szaggatta. A kabinból kilépve hamisítatlan zord, téli táj hangulata tört ránk. Mindenfelé hó, jég, és szakállborotváló hideg széllel. A turista tömeg tapasztalatlanjai dideregve, az elszántak sílécekkel a vállukon, hangoskodva tolongtak, egymást túlkiabálták az állomás körül. Katonás vezényszavak pattogtak a szervezők szájából. Az iroda ajtaja felöl tiroli dallamok foszlánya szűrődött ki, és vegyült a fütyülő, sátáni széllel, mely a plató peremén felkapdosta az eljegesedett hópárkány szélét, és jégkristályokat repített arcunkba, nyakunkba. Ez ott is szokatlan élmény, ez a durva, jeges jelenség így nyár közepén. Még a sárgacsőrű havasi varjak is tollaikat felborzolva, mozdulatlanul ültek szélárnyékban, az állomást rögzítő vastag drótköteleken. Hiába a sok turista, zsákjaikban valamilyen elemózsiával, amikért a varjak jobb időkbe szemtelenül közel merészkednek, hogy azt kiköveteljék maguknak, ha arra alkalmas az időjárás. De most ez képtelenség. Nincs oly madara a teremtőnek, leszámítva néhány világvándor viharmadarat, amelyik ilyen erős szélben repülni merne.

Előző nap érkeztünk a Dachsteinre, éjszakai lepkegyűjtési szándékkal. Szeretem ezt a tájat, szeretem a hegyeket, szeretem az itt élő embereket, és a hegyek nagy, sokszínű ékszereit, a virágkölteményekkel tarkán benőtt gerendaházakat, sudár, zöld templomtornyokat, szépen gondozott, paradicsomi idillt keltő, csupavirág utcácskáikat. És nem utolsó sorban azt, hogy sok nagyszerű lepkét kaptam már az évek során ezektől a hegyektől, gyűjteményem számára.

Elegendő meleg holmink lévén, egy séta tettünk a kirándulók lábától beton keményre taposott, hófödte fennsíkon, abban a színpadi díszletként ható, rögtönzött télben, és néhány fotó után a barátságtalan időjárás miatt mi is visszatértünk az állomás várótermébe, hogy elhagyjuk a telet, visszainduljunk a nyárba, a drótkötélpálya alsó állomásra.

Lefelé, már félúton a felszakadozott felhőkön át-áttört a júliusi nap. Mire leértünk, elfeledtük a nyár közepi telet. Virágos rétek és üde, zöld fenyvesek virítottak, amerre csak szemünk ellátott. A gyenge szélben megannyi rókalepke és szerecsenlepke csapongott köröttünk, még az étterem kerthelyiségében is ezekkel találkoztunk. Nincs is annál romantikusabb dolog, mint amikor az ember zavartalanul együtt tud lenni az őt körülvevő természettel. Ááron Bernstein szerint nagy hálátlanság a természetet, a jótevőnket nem észrevenni, nem megismerni. Valóban felemelő annak, aki ráfigyel.

Aztán a délutánt kényelmes sétával, minden apróságra rácsodálkozással töltöttük, és ami a legfontosabb volt azokban az órákban, éjszakai lepkegyűjtésre alkalmas helyet kellett találnunk, mielőtt ránk sötétedik.

Nagyon aprólékos, macerás dolog az éjszakai lepkék gyűjtése, ami sok kis buktatót rejt, ha felületes a felkészülés. Igyekeznem kellett, hogy alkonyatra minden eszköz rendben legyen, mert bizonyos lepkék már akkor elindulnak élelem és párkeresés céljából. Távolban, mélyen a völgy felől egy kis estharang kongott, visszhangzott a szemközti oldalakról. Az erdei úton komótosan lépkedő öreg úr a harangszó hallatára egy pillanatra megállt, jó keresztény módján keresztet vetett, úgy bandukolt tovább, lefelé. A hegy felöl tehéncsorda létezését szűrte a sűrű fenyves. A békés alpesi alkony minden varázsa velünk volt. Ezt is imádom ebben a miliőben.

Az idő megérett. Néhány határozott kötélrántással beindítottam kicsiny Honda generátoromat, és vártam a már említett alkonyati lepkék érkezését. Csendben szemlélődve kuporogtam a gyűjtőlepedő egyik sarkánál álló sziklagörgetegen, készültem az éjszaka történéseire. Harminc éves gyűjtőmúlttal a hátam mögött sokszor átéltem már ezt a várakozás érzését, amikor az ember mindenféle csodát képzel maga elé, mint új szerzeményeket, jobbnál jobb és különlegesebb lepkéket. Izgalmas is, nyugtató is, de mindenek felett sokkal-sokkal több, mint szórakoztató.

Épp besötétedett, amikor szokatlan robaj ütötte meg a fülem. A generátor zajától alig hallható zaj egyre erősebb lett, és rohamosan közeledett a hegy felöl. Alig telt el egy perc, a lámpám fényénél az erdő felől lovakat láttam közeledni. Sok ló él a természetben, tavasztól őszig zavartalanul, mondhatnám gazdátlanul a hegyi legelőkön. Nem kell vigyázni rájuk, hisz az egész hegyoldal magánlegelők sora – ahol szikladarabokból rakott, kerítést helyettesítő, derékmagas kőfal határolja valamennyit, melyeknek valahol a hóhatár közelében van a felső vége. Az állatok ezt tiszteletben tartják, nem hagyják el a területüket, így nem is keveredhetnek más gazdák lovaival sem.

Ezek a lovak egyre közeledtek, majd megszeppenve láttam, hogy legalább harminc, életerős, izmos, szilaj mozgású, fiatal jószág egyenesen felém, illetve a higanygőz lámpám fénye felé igyekezett. A lepedőt kifeszítő zsinegekig jöttek. A kör, amit alkottak, egyre szűkült, aminek a közepén egy szerencsétlen, megszeppent magyar lepkész állt dermedten, aki sokkal kisebb állatokat várt a fényre, nem lovakat. Ez voltam én!

A hátra szorult állatokat a kíváncsiság egyre közelebb hajtotta, utat törtek maguknak annyira, hogy legalább a fejüket előbbre dugták, mint társaik. Ez így ment, amíg a kör annyira bezárult, hogy már egyetlen állat sem tudott rést törni magának. Csak néztük egymást. Fej, fej mellett álltak, szinte teljes csendben, csak egy-egy horkantás törte meg a csendet. Engem bámultak, én meg őket. A helyzet annyira váratlan volt, annyira meglepődtem, hogy zavaromban azt sem tudtam, mit tehetek abban a pillanatban. Ilyen váratlan helyzetre nem lehet előre készülni, csak belecsöppenni. Legalább egy bot lett volna a kezem ügyében, amit felhasználhattam volna ennek a szerencsétlen helyzetnek a feloldására. Persze, annyit illett volna tudnom, hogy ezek a kedves, nagy szemű, kíváncsi állatok milyen vezényszóhoz vannak szoktatva, ha egyáltalán hallanak vezényszavakat. Magyarul még csak-csak elboldogulnék – gondoltam -, de németül, lónyelvből nem készültem. Próbáltam  finoman, visszafogottan hadonászni, de semmit sem értem el. Egy-egy hangosabb kiáltásomtól is csak idegesebbek lettek, de nem mozdultak, csak fejüket rázták. Nejem, a közeli tűkanyar padkáján álló autónkban ülve, rémülten élte át azt az inváziót. Amint előjött, félve, visszafojtott hangon kérdezte, hogy most mi lesz(?). Magam sem tudtam, mitévő legyek. Hajdanában, egy falusi kirándulásomon kérdezte valaki tőlem, hogy néztem-e már ló szemébe közvetlen közelről(?). Soha sem! Nem is volt rá alkalmam. Hát most pótolhatom!...gondoltam. Csóváltam a fejem, kissé vigyorogtam zavaromban, amint körbe néztem annak az élő gyűrűnek a higanygőz fényében csillogó, megannyi mély fekete szemét. Rég tudtam, hogy egyszer úgyis megnézek egyet, ha alkalmam lesz rá, de ilyen sokra egyáltalán nem vágytam.

Mit sem érzékelve kínos helyzetemből, egyre gyűltek a lepedőre érkezett, jobbnál jobb lepkék, amit alig mertem észrevenni. Csak zavarba ejtő szemeket láttam, amerre csak fordultam. Azokban a percekben semmi sem létezett más, csak a lámpám és harminc pár csillogó lószem. Kínos percek teltek történés nélkül! Közben egyik-másik megtisztelte a hely különlegességét folyékonyabb, mások kevésbé folyékony véleményükkel, melyek illatos gőze vagy inkább bűze áthatott mindent, ami a közelben volt.  Eszembe jutott egy régi ló kalandom, ami szintén, így lepkészés közben ért, de az sokkal békésebb kimenetelű volt. Az orgoványi réten lámpázva - jó huszonöt éve már -, egy ló került elő a nádrengetegből, éjfél után. Egész közel jött. Fél óra multán leheveredett és eltorlaszolta az utamat a lámpa körüli cselekvésemben. Két órán keresztül kerülgettem, beszéltem hozzá, mintha értette volna. Igaz, választ nem vártam. Így telt az idő hajnali fél háromig. Akkor hírtelen felállt és nyikkanás nélkül távozott. Az még úgy romantikus is volt, de ezzel a lósereggel mi a frászt tudnék kezdeni?  ...törtem a fejem.

Türelmetlenség és tehetetlenség vegyes érzéseit még egyre gerjedő dühöm is tetézte, de a tanácstalanságom mindent elhomályosított. Talán félnem kellett volna, de érvek nem voltak, amik alapján így kellett volna éreznem. Soha nem hallottam lovakról rémtörténeteket. Már-már arra gondoltam, hogy ott fogok éjszakázni ezekkel az elszántan kíváncsi, hatalmas lényekkel, amikor az egyik közelemben álló csillagos homlokú feketeség nagyot prüszkölt, megrázta a fejét és idegesen kihátrált a körből. Majd még egy és még egy. Aztán egyetlen perc alatt távoztak. A távolodó, halkuló sereg csörtetését generátorom monoton hangja nyelte el. Nem tudom, miért jöttek, azt sem, hogy mitől mentek el, csak az emlékük maradt, mint egy valószínűtlenül furcsa álom.

Na végre, most én következem! …gondoltam.  Gyorsan kloroformos üveget fogtam, és válogatni kezdtem az addig érkezett lepkék közt. Felszabadult, jó érzéseimbe hamar belefeledkeztem.

A vadul csapkodó, lámpa körül kerengő kavalkádból igyekeztem kiszemelni a szívemnek kedves példányokat. Nem egyszerű ez a feladat, amikor már akár húsz állat is köröz szüntelen. Talán negyed óra sem telt el a sürgős teendőimmel, amikor a motorduruzsolás hangja közé kolompolás hangja vegyült. Kezdtem figyelni! A szarvasmarhák nyakában hordott, ormótlan hangot adó, öblös hangú kolompok hangja messze elhallatszik a hegyek közt, hisz éjszaka semmi sem zavarja azt a jól vivő hangot. A kolompok hangja közeledett! Vagy csak úgy hittem! Aztán megbizonyosodtam, hogy valóban közelebbről kolompoltak. Tíz perc sem telt el, oldal irányból a lankán, teheneket láttam közeledni a sötét hegyoldal felől. Egyre többen voltak, és egyre közelebb. Ezek is a fény felé igyekeztek. Hozzám! Nejem az autóból kiugorva ijedten kiabálta:

- Apa! Nézd!  Ezek is jönnek! Látod?

- Hát persze, hogy láttam. Meg hallottam is! Motyogtam félhangosan.

Fiatal, egyívású egyéves üszők voltak. Egyre közelebbről láttam fekete-tarka fejüket, rövidke szarvukat, a lámpámfényétől csillogó, fényesre nyalt, rózsaszínű orrukat.

Kissé bizonytalanabbak voltak, mint előző vendégeim, tisztes távolban tipródtak, izgágán dulakodtak, nyugtalanították egymást, zsörtölődtek egymással. Nagyokat fújtattak, morcogtak, és szép, mélybarna szemeikkel konstatálták az idegen kétségbeesését.  Egyik-másik megreszkírozott egy kis közeledést. Amint a lepedőt feszítő zsineget megközelítették, óvatosan megtorpantak. Fényes orrukkal egészen lassan próbálták megszagolni, megérinteni azt a zsineget. Amikor már csak néhány centire voltak a zsinegtől, orrcimpájuk remegni kezdett és legalább tíz-tizenöt másodperc kellett, amíg azt végre orrukkal megérintették. Akkor fogtam fel, hogy a vékony szálat, azt a zsineget elektromos pásztornak hitték, azért volt oly nagy tisztelet iránta.

De aztán, amint kiderült, hogy nincs mitől félniük, gátlástalanul átgázoltak rajta. Egyre-másra csatangoltak a feszítő spagátok közt addig, míg végül az összes vagy elszakadt, vagy cövekestől hevert a földön. Próbáltam én elkergetni kiabálásommal, mert más nem volt a kezem ügyében, de mi haszna. Még a lepedő is a földön hevert, megtaposva. A lámpát sikerült még idejében elkapnom, megakadályozva az összetöréstől. Amikorra már mindent tönkretettek, én már nem voltam érdekes. Mint akik jól végezték dolgukat, egyszerűen elvonultak.

 Az egész látogatás nem tartott tovább tíz percnél, de nyomukban csatatér maradt. A tartó alumínium csöveket elgörbítették, a megtaposott lepedőt nagy, lapos lepénnyel lepecsételték. Egy szó, mint száz, az eszközeim láttán poraimban hevertem.

A hadjárat után háromnegyed óra kellett, míg úgy-ahogy mindent működőképes állapotba hoztam. A minden szertehagyott lepényre egy-egy nagy követ raktam megakadályozandó azokon a sötétben való megtaposását, hogy aztán folytathassam, amiért a Dachsteinre mentünk.

Ekkor nejem a nagy ijedtség után, az autónkban mély álomra szenderült. Én pedig hajnali háromig békésen, eredményesen lepkészgettem. Összepakolás után felébresztettem, hogy leautózzunk a ramsaui kempingbe.

A fényszóró ütemesen pásztázta a szerpentin éles kanyarjait, felfedezve néhány, éjszaka is az út mellett heverésző, kérődző tehenet és néhány elkésve repülő lepkét. Közben kinyilatkoztatást fogalmaztunk meg a rideg állattartás és az éjszakai lepkegyűjtés összeférhetetlenségéről.