Állat tört.1

Hamuka és Szépfiú

K:S:T:

       Az argentin követségen őrségváltás volt. Az előző nagykövet - a követségi dolgozók szerint a miniszter - Helsinkibe költözött, az utódja Kairóból érkezett.

A minisztereknek minden ilyen munkahely váltása nagy kaland, amikor életük tartozékait, családjukat, alkalmazottaik nélkülözhetetlenebbjét és azok holmijait kell utaztatni nemegyszer kontinensek között. Néhányan közülük nem is veszik igénybe a követségi rezidenciát, hanem egyszerűen szállodákban töltik el azt a néhány évet. Egy korábbi követ épp a budai Gellért Szállóban lakott négy évet, jelentéktelenül, feleségével. Nem úgy egy másik, aki imádta a tonett bútorokat. Amerre járt a világban, mindenütt bútorokat vásárolt. Felbérelt embereket, akik felhajtották számára a portékát, majd maga ment el néha a legelvetemültebb helyekre, hogy megszerezzen egy-egy szép darabot. Amikor elköltözött a Balogh Tihamér utcából, egy kamion csak a különleges bútoraival volt megrakva.

       A Kairóból átirányított miniszter nejével, négy gyermekével érkezett képviselni hazáját a szép Budapesten. A srácok mint orgonasípok sorakoztak egymás után, a legnagyobb hét, a legkisebb kétéves volt. A családdal jött még egy nevelőnő és egy kedvenc állat, egy picike cica. Mivel a hely nem volt alkalmas cicatartásra, megérttették a gyerekekkel, hogy el kell helyezni valahol szegény kis kedvencet, ahol ha akarják, meglátogathatják. A legalkalmasabb helynek a követség egyik alkalmazottjának, Szabó bácsinak törökbálinti kertes háza bizonyult, amit a bácsi maga ajánlott fel. Úgyis volt már a háznál néhány egérfogó, egyel több vagy kevesebb, nem számít.

       Pénteken költöztek, és nyomban megegyeztek Szabó bácsival, hogy vasárnap délelőtt kiszállítják a cicát.

       A bácsi egyszerű emberke volt, nyugdíjas vasutas, aki mellékesen dolgozott a követségen olyan mindenesként. Ő vitte el a postát, ő hívta ki a szerelőt, ha kellett, még a hétvégi ökörsütéshez is ő szerezte be a kellékeket, mert bizony minden évben volt egy-két nyársonökrös ünnep a Gellért-hegyi rezidencia kertjében. Nem beszélt nyelveket, de a maga egyszerűségével és közvetlenségével mindig elérte, amit csak akart. Így esett, hogy meghívta a nagykövet urat és népes családját egy vasárnapi ebédre, Törökbálintra.

       Szabóné, Eszti néni szintén egyszerű teremtés, aki a szakácstudományával sem nagyon kérkedhetett. Meg tudta főzni a hétköznapok legfontosabb húsz-huszonöt féle ételét, amikbe valahogyan mindig becsempészte a húst valamilyen formában. Igaz, ha rajta múlt volna, csak húst evett volna hússal. Disznó, csirke, liba, kacsa, mindegy volt. De a legkirályibb éteknek a marhát, annak is a frikanóját tartotta. Ezt a szakkifejezést már a diplomatáktól tanulta. Az argentinok köztudottan sok marhahúst fogyasztanak, ezzel aztán meg is oldotta a vasárnapi menüt.

        Elérkezett a vasárnap, a család megjelent a követség nagy, fekete mercijével. Az etikett szabályai szerint hoztak apró ajándékokat Szabó bácsi családjának. A sofőrt délután háromra rendelték vissza. A felnőttek a lakásban telepedtek le, ahol beszélgetésben Szabóék leánya volt a kulcs ember, pofesszionálisan beszélt angolul. Végzett közgazdász és idegen nyelvi levelező. A srácok a kertben találtak mindenféle felfedezni valót. Az ott látottak sokban különböztek az előző, a kairói kertektől. Velük csodálkozott a nevelőnő is, aki fekete volt mint a suvix. Valahonnan Afrikából származott. Sok nyelven beszélt és valóban alkalmas volt a gyerekek nevelésére kultúrált és a maga nemében rendkívül megnyerő egyénisége alapján.

       Medárd esős idejét élték, és csoda hogy már két napja nem esett. Hét ágra sütött a nap, miközben asztalhoz ült a vendégsereg és velük a háziak is. Még csak a leves kanalazgatása közbe voltak, amikor nagy csattanás, égzengés és jó nagy zuhé kerekedett. Erre a nevelőnő, mint akit megbabonáztak, megmerevedett, szemét a nyitott ablakra szegezte, majd néhány másodperc múlva felpattant és a füves udvaron termett. A szakadó esőben kezét széttárta, arcát az ég felé fordította és lehunyt szemmel mosolygott, mosolygott, aztán lassan körbe forgott, majd hangosan kacagott, mint akit csiklandoznak. Halvány lila ruhája a lezúduló víztől a testére tapadt, kislányosan hegyes keblei rezegtek apró lépteitől és csak forgott-forgott, szinte önkívületben. Az ebédelő közönség pedig elhagyta az asztalt és értetlenül nézte a fekete lányt.

Aztán az előadó lassan visszatért a valóságba, ismét bement a lakásba és szabadkozott, még bocsánatot is kért a jelenetért. Kapott egy törölközőt, amit magára terített, majd miután lecsillapodtak a kedélyek, csendesen mesélni kezdett. Addig senki sem tudta, hogy a huszonéves göndör hajú, égő szemű hölgy még életében nem látott esőt. Ahol ő élt, ott huszonöt éve nem esett egyetlen csepp sem. Azért volt olyan fontos az a találkozás.

Hamar elköltött ebéd és egy-két pohárka után megérkezett a sofőr is,  és barátságos búcsút vettek vendéglátóiktól. A nap ismét ontotta melegét, míg az utcai vizes lépcsőkön leballagtak a követségi autóhoz. Elmentek, de a kis fekete cicát otthagyták. Végtére is azért mentek Törökbálintra.

Eszti néni nagyon szerette a macskákat, volt is a háznál egy Cirmi, egy Mirci, egy Mamacica, egy Gáspár, egy „vén kandúr” és egy cicaországban is különlegesnek számító, szakasztott bécsikék nyulak színét utánzó, szürke süldőcica, a Hamuka. Ezeknek a macskáknak mindenhez volt joguk. Ott voltak ahol akartak, azt ettek amit csak volt képük elcsenni a konyháról. Persze rendes ellátásban is volt részük, de nem kaptak fenyítést, ha rossz fát tettek a tűzre.

Ebbe a miliőbe került az afrikai bevándorló is. Eleinte csak a néni szoknyája körül settenkedett, de hamar felismerte a helyzetét és bátran barátokozott a már rég őshonos macskákkal.

Formás cicafeje meghatott mindenkit, aki csak a közelébe került. De ügyességével egyre jobban magára vonta a figyelmet. A konyhaszekrény teteje volt kijelölve a macskaseregnek alvóhelyül, ahová rendszerint meg is tértek, hacsak egy-egy vadászkaland, vagy titkos éji randevú miatt távol nem maradtak.

Aztán ha reggel előkerültek, akkor némi reggeli után egy ugrás az ablakpárkányra, onnan a szekrény tetejére. Ott kis helycsinálás és helyezkedés, esetleg egy-egy diszkrét pofon után még vakarózva hintettek egy kevés, mindent elborító macskaszőrt, majd mély álomba szenderült a ház állatkertje.

A jövevény néhány nap alatt megtanulta a rendet. Ha a többiekhez, a szekrényre kívánkozott, egyetlen ugrással felugrott a szekrénytetőre, nem úgy mint a társai, az ablakpárkányon át. Erre mindenki felfigyelt és játszani kezdtek a kis feketével. Ugráltatták szerencsétlent. Szép fekete szőre szinte kékesen csillogott, ha a nap rásütött, de a szeme, az valami sátáni volt. Amiket mi ismerünk fekete macskákat, azoknak aranysárga szemük van. Ennek meg: fekete mint az éjszaka. Csak a villogása mutatja, hogy hol is a szem azon a formás fekete fejecskén.

A cica egyre gyarapodott, néhány hét alatt akkora lett már mint a játszótársai. Formás kis cica legény lett belőle. Szabó bácsi egyszerűen csak Szépfiúnak nevezte. Mindig vidám, játékos kedvével gyakran elszórakoztatta az öreget. Ha a bácsi felállt és kinyújtotta vízszintesen a kezét, Szépfiú a földről átugrotta, mint egy cirkuszi mutatványos.

Aztán a cica macskává cseperedett. Egyre csak nőtt. Formás cicafeje már nem is volt olyan formás. Inkább megnyúlt, szinte vadállatias lett. Erős állkapcsai előreálltak. Társai mind jó bőrben voltak, úgy nyomtak négy-öt kilót. Szépfiú már nyolcat is elhagyta. Izmos volt, mozgása akár egy párducé. Egyre gyakrabban nem tért haza éjszakára, néha két nap múlva adott csak életjelt magáról.

       A biológia törvényei szerint történtek a dolgok. A következő tavaszra a környéket egyre több fekete macska lakta. És egyre többen panaszkodtak, hogy elveszett a kandúrmacskájuk. A jelek szerint szépfiú lett a környék domináns kandúrja és apja valamennyi serdülő cicának. A felesleges kandúrokat pedig likvidálta.

       Március tizenötödikén délelőtt a kert kapuja előtt, az utcai lépcsőn napozott Szépfiú. Kellemes meleg terjengett, a kiskertek telis-tele voltak virágzó

gyümölcsfákkal. Néhány házzal feljebb lakó néni kilépett az utcára egy seprűvel, és abba a pillanatban kedvenc kutyája is kisurrant mellette. Amint meglátta a napozó macskát, meglódult és nagy iramban próbálta lerohanni. Végre foghat egy macskát. Otthon ritkán adódik meg számára ez a lehetőség, hisz nagy hangja és termetes volta miatt a az egerészők messze elkerülik az ő udvarát. Az alig ötven méterre fekvő macska észrevette a rohanó kutyát, de nem úgy tett, mint egy jól nevelt áldozat, hanem alig észrevehetően két hátsó lábát maga alá húzta, füleit hátrahajtva lelapult a lépcső legfelső fokára. De ahogy a kutya nagy irammal közeledett a lépcsőhöz, és váratlanul nem az történt amire számított, vagyis a macska nem szaladt el, hát megtorpant. A lejtős utcán, a friss tavaszi, füvön már nem tudott megállni. Minden igyekezetével próbálta fékezni a sebességét, de végül mégis a lépcsőnek esett. Az addig lelapuló, sátánszemű macska egyetlen ugrással a támadó fenevadra vetette magát és egy hang nélkül, elharapott  annak nyakában valamilyen fontos szervét,  talán a gerincét, mert  egyetlen üvöltéssel legurult a lépcsőn. Még vonaglott néhányat, aztán mozdulatlanul hevert az úttest szélén. Szépfiú megrázta magát, és napozni visszafeküdt a lépcső legfelső fokára. 

       Ekkor már tizenhárom kilónál is nagyobb súlya volt, hisz februárban mérték utoljára 13-nak.

       És ez a jószág néha már vadállatként járt-kelt a ház körül. A ház valamennyi macskájával hadilábon állt, az öreg kandúrt már rég eltette láb alól, egyedül a szép, hamuszürkét kedvelte. Az nem derült ki, hogy ebből a kapcsolatból miért nem keletkeztek utódok, hisz ugyancsak sokat voltak egymás társaságában, a többi aztán igazán nem lehet akadály egy ilyen összeillő párnál.

       Vadságában egyre ellenségesebb lett az emberekkel is. A nyár közepére már senki sem merte megetetni, egyedül Szabó bácsit viselte el úgy ahogy. Mindenki másra morgott, fújt, volt akit meg is mart.

       Nem volt mit tenni mást, minthogy tudomásul vették, hogy a ház urává nőtte ki magát az a vad. Így múltak a napok, hetek, míg egyik napon elveszett a hamvas szürke kedvenc, a Hamuka.

       Nagy bánat ülte meg a házat, egyedül Tibi, a leányuk férje nem nagyon sajnálkozott. Már addig is elege volt mindenféle macskákból, mert sok kellemetlenséget okoztak már neki azalatt az egy év alatt, amióta velük volt kénytelen lakni, Neje azt a körülményt vitte a házasságba.

       Úgy gondolta, hogy végre eggyel kevesebb a nem kívánatos állatokból. Mert mint említettem, mindenben jelen voltak azok a szerencsétlenek, legalábbis  a szőrükkel. A felforralt tej tetején, a borsó levesben, a túrós tésztán, a májgombócban, de még az ivóvízben is. Vezetékes vizük nem volt, vödrökben tartották a konyhai használatra szükséges vizet. A vödrökre nem ismertek fedőt, vagy egyéb takarót, így jutott azokba is az átkozott bundákból. Ha egy cica megszomjazott, csak fellépett az első lábaival valamelyik vödör szélére és úgy oltotta szomját.

       Eszti néni minden szombaton este felé megfőzte a vasárnapi levest. A Fehérvári-úti piacról szerezte be a szükséges nyersanyagot, a mindig friss marhahúst, amikből a nem túl változatos vasárnapi menüt állította ki. Azon a szombaton is ez volt a koreográfia. A leves csendesen forrdogált, miközben mindenki tette a dolgát az udvaron, vagy a gyümölcsösben. Aztán alkonyatkor beszorult a család a tévé elé. Tibi egyre kérdezgette nejét, hogy mit főz anyu. Olyan illata van, ami már nem is illat hanem mint valamilyen romlott hús szaga.

A háziasszony vérig sértődött a gyanúsítgatáson. Rosszindulatúnak nevezte a vejét, amiért a levesét ily durva szavakkal minősítette. Temetői hangulat uralkodott el a családon, ezért már korán visszavonultak.

       Tibor egyre csak forgolódott, nem tudta megemészteni azt a penetráns illatot. Egyre csak az okát kereste félálmában is. Már minden elcsendesedett. Az állomás felől hallotta, amint az éjféli személyvonat is kigurult. Nem érezte jól magát sem a bőrében sem abban a családban. Hogy lehetne ebből kikászálódni? Számtalan gondolat cikázott át agyán. Aztán a sok lehetetlen gondolta közt váratlanul kigyúlt egy pici fény. Csendben felkelt, magához vette elemlámpáját és óvatosan kibotorkált az udvarra, egyenesen a kerekes kúthoz. A vödröt félrehúzta és egyenesen a mélységbe világított. A víz alig hat-hét méterre lehetett. A fényes korong közepén egy sötét foltot látott a halvány lámpafényben. Nyomban keresett egy kavicsot a kútkáva mellett és megcélozta a foltocskát, de rosszul. Újabb kavicsot dobott, amitől tompa puffanást vertek vissza a betongyűrűk. Abban a pillanatban félrehúzódott és nyomban elhányta magát. Rögtön összeálltak a dolgok. A napok óta rossz ízű, egyre sárgább ivóvíz, förtelmesen penetráns húsleves. Megvan! Megvan Hamuka. Tíz napja beleesett a kútba. Borzongásai után visszaosont a szobába és elővett egy megkezdett Johnnie Walker-es üveget. Egyébként ritkán ivott egy-egy pohárkával, de akkor kortyolt belőle több, emberes kortyot, úgy tért aludni.

       Reggel az első volt, aki felkelt. Ő akarta hírül adni a nagy felismerést. Előbb nejének újságolta, aki szintén gyors rókavadászatra ment, aztán ébresztette az anyósát. Szegény jámbornak az volt a legelső reakciója a kútban talált dög hírére, hogy „...szegény Hamuka mennyit szenvedhetett!...”

       Utólag már számára is érthető volt, hogy a kútból hozott víz miért volt sárgás. Tibor már három napja az utcai hálózati kútról hoz magának ivóvizet, amiért ferde szemmel néztek rá. Egyedül neje nem nyilvánított véleményt. Mindkét tábor rajta keresztül tartozik a másikhoz.

       A kút vizét ki kell merni, de ha már kimerjük, mélyíteni is kell, hisz legalább három méternyi hordalékkal lett sekélyebb amióta kiásták. Szabó bácsi a

saját létrájához kötötte a szomszédtól kölcsönzöttet. Az így nyert kilenc méter elég volt arra, hogy a víz kimerése után ő lemenjen, és kis lapáttal kimélyíti a kutat. A kiásott homokot pedig Tibi majd vödörrel felhúzza, mint előtte a százötven vödör romlott vizet, meg a macskatetemet.

       Ez a művelet délelőtt kilenctől este hétig tartott monoton de erőltetett tempóban, hisz a sár mellett egyre az egyre intenzívebben betörő vizet is el kellett távolítani. A nap már lebukott a kert végében álló barackfák mögött, amikor a bácsi ismét a létrát kérte leereszteni. Tibi már alig látott a fáradtságtól, a sok száz vödörnyi anyag felkurblizásától, miközben még egy pohár vizet sem volt ideje elkortyolni. Abban az órában még a napot is átkozta, amikor abba a házba betette a lábát.

       Nagy igyekezettel felemelte a dupla hosszúságú létrát és a kávára támasztva lassan ereszteni kezdte a öreg felé. Amikor már nem tudta tartani,  akárhogy igyekezett behajolni a vödör mellett, az öreg bíztatására elengedte. Olyan mélyre sikerült a feneket kimélyíteni, hogy a legfelső kútgyűrűtől még legalább három méter választotta el. Az öreg felmászott a legfelső fokra, de magasra nyújtott kezével messze nem érhette el segítsége kezét. Akkor Tibi kötelet keresett, hogy azzal talán egyszerűbb a bácsi kiszabadítása.

Aztán nagy kiabálásra ismét a kúthoz szaladt, mert az öreg félig felmászott a gyűrűkön, de elhagyta az ereje. Rögtön visszaesik, ha nem segíti valaki. Csak egy valaki volt, aki segíthetett, a veje. Mélyen behajolva elérte az öreg balját, aki már remegett a félelemtől és a fáradtságtól. Majd egy gyors mozdulattal másik kezével is Tibi karjához kapott, de abba a pillanatban elvesztette a kapaszkodó peremet a lába alól. Ettől a pillanattól teljes súlyával a fiú karján lógott, ami egy cseppet sem volt biztonságos, hisz mindketten izzadtak. Szinte utolsó erejét összeszedve Tibi felhúzta a kút pereméig a kilencven kilós apóst, onnan már könnyen ment a mentés.

       A kutat vödörnyi klórmésszel fertőtlenítették, majd befedték. Hetekig így állt. A szükséges vizet pedig a sarki kútról hordták.

       Ezalatt Szépfiú még barátságtalanabbá vált. Már az öreg is félt tőle. Ha kedveskedni akart neki valamilyen csemegével, csak messziről dobhatta oda, amit az morogva, fújva kapott fel és vitte titkos rejtekére. Abban az időben már nem is lakott a házban a maradék cicafarmmal.

       A Kispiacról azért rendszeresen érkeztek finom szállítmányok embernek, állatnak egyaránt. A termetes marhahúsok és frissen töltött kolbászok mellett minden héten került néhány disznóbelsőség az állatoknak is. Azt rendre megfőzte Eszter néni, és azt kapták a semmirekellők egész héten.

       Akkor is jött a hentes fiú egy NSU Prinz autóján és két csomagot adott le. Az egyik a speizba, a másik a kerti kamrába került. Akkor épp disznógége volt a választék.

Másnap reggel a néni kereste a kamrába zárt csomagot, de nem lelte. Éjszaka a Szépfiú és néhány társa valahogyan hozzáfértek a zsákmányhoz és az utolsó zsigerig felfalták. Némi zsörtölődés után mégis megbékélt és más megoldáson törte a fejét. Reggelig kell csak várni. Majd hoz másikat a piacról.

De másnap reggelre két cica kifeküdt, elpusztult. Estére a harmadik is rosszul állt, és az sem érte meg a reggelt. A közelmúltban szerzett nagybundájú, tigriscsíkos perzsa macska sem bírta két napnál tovább.

Szépfiú csak komornak látszott. Nem evett, nem ivott, csak sötéten tekintgetett a szerszámos kamra ajtajából a ház felé. Éjfélkor még Tibi meglátogatta, de semmi sem változott. Azonban a reggel már a bódé melletti téglarakás alatt találta mereven. A disznógége tette. Olyan baktériumokat rejt, amik a macskaféle ragadozóknak gyors és kíméletlen halált okoz. Nincs ellenszere, csak a felfőzés. A főzőcskézés volt a módszer éveken át korábban, de ez egyszer hiba csúszott a számításba. Így ment el Szépfiú is kedvenc Hamukája után, és így szabadult fel Tibi lelke is az örökös, már-már macskagyűlölet alól.

Reggel boldogan indult a munkahelyére, hogy elújságolhassa:  nincs többé macskauralom. Este pedig hazaérve egy új élet reményében lépett be az ajtón., ahol anyósa fogadta: van új kiscica!