Állati tört.8.

A bika.

K.S.T.

Egy éves várakozás után, 1969-ben rendeződött az ügyem, hogy Pestről Szegedre jöhettem egy nagyvállalathoz, állásba, akkor még „áthelyezéssel” formula alapján. Tetszett az a munkakör. Érdeklődő ember lévén, mindenféle dolog érdekelt, ami az elektronika bűvkörébe tartozott. Mindezek mellett színesítette a hétköznapjaimat az is, hogy a szabadtéri műszerek telepítése, életre hívása és javítása miatt sokat lehettem a szabadban, a természetben.

Lakásom, amit kaptam a vállalatom közbenjárásával egy újonnan épült panelház tizedik emeletén, üres és sivár volt, mint a sivatag, de én palotának éreztem. Egyetlen sporttáskával költöztem be, ami már-már több volt, mint romantikus. Legelőször egy hokedlit kellett vennem, hogy izzót tudjak csavarni a mennyezetten csüngő provizórikus foglalatba. Ezzel elindultam a tollasodás útján.

Hamarosan vettem egy kiszuperált Kékes televíziót, amibe több álmatlan éjszaka árán végül sikerült életet lehelnem, meg fabrikáltam egy egyszerű kis rádiót is, amit ébresztőnek használtam. Csináltam egy-két bútordarabot, heverőt, tolóajtós szekrényt, meg mifenéket; egyszóval nem ijedtem meg a tennivalóktól, aztán meg jobb érzésekkel laktam bennük, mint egy-egy gyári darabban.

A munkahelyemen sem volt másként. A hivatalos dolgokon felül engem mindenféle dolog bütykölésére be lehetett palizni. Így gyorsan elterjedt a hír, hogy majd az a pesti srác.  Jöttek is a megrendelések. Babakocsi javítás, sarokszekrény tervezés és készítés, márvány asztallapcsiszolás, madáretető készítés, tévéantenna szerelés és az ördög sem tudja már, hogy még mi, de soha nem unatkoztam.

Egyik alkalommal megjelent a főnökömnél egy másik részlegről jött kolléga, és bizonyos alkatrészeket keresett egy autórádióhoz. Úgy gondolta, hogy „annak a pesti vagánynak” biztosan van, hát beszélni akart velem.

A szobámba lépve fölényesen – neki csak egy alig észrevehető biccentésre futotta -, amolyan „nadrágrázi” modorban letett az asztalomra egy kis papírt és mondta, hogy ezekre van szüksége. Van-e nekem? Azonnal a szívembe zártam az egyébként már hírből jól ismert urat (bocsánat: elvtársat), mert bárki is legyen, ha belép egy szobába, ahol emberek vannak, legalább egy szerényke köszönést megejthetne! De nem így ő. Arra gondoltam, hogy úgy sem lesz olyanom, azért se lesz olyanom, csak azért esem, ha már annyira nem vett emberszámba. Aztán csakis a főnökömre való tekintettel, nem kosaraztam ki.

Vagyis; mindig is hittem a sors igazságosságában, tényleg nem voltak olyan speciális alkatrészeim, így dolgavégezetlenül volt kénytelen távozni. Utólag végig gondoltam azt a két perces történetet.

Hogy is volt?

Sértett a pacák, úgy ahogy volt. Sugárzott belőle az, amitől én szinte beteg voltam. Ahogy belépett, a kényszeredett biccentése, az a két mondat, amit mondott, és amilyen modorban mondta, hogy csak a mellette álló főnökömre való tekintettel nem utasítottam rendre, bár nagyon ágaskodott bennem az önérzet. A fene a bocskorát! Ha egyszer szívességet kér, legalább essen ki a száján, hogy legyen szíves, vagy, hogy kérem..., de nem. Neki kell!

Mondták is a fiúk, hogy nagyon erős ember, mert a neje valamilyen fontos szervezetnél kulcspozícióban van, ezért a férjura is sok dolgot megengedhet magának. Sokszor még a lába sem ér a földre!

Egy darabig még rágódtam rajta, de lassan elhessegettem a vele történt emlékeket. Se kutyám, se macskám, semmi dolgom vele többé.

Néhány hét múlva az esztergályos gépteremben találkoztunk, épp egy esztergályos fiúval balhézott minősíthetetlen modorban. Nekem is azzal az a sráccal volt dolgom, hát megálltam a közelben, vártam a soromra.

Erre az erős kolléga rám förmedt, hogy mi a fenét keresek ott. Egyáltalán ki vagyok én? Mutassam a vállalati  igazolványomat?

Először visszafogtam magam, majd kissé kajánul mondtam, hogy az ember nem hordja magával az iratait, ha munka közben a másik műhelybe megy amúgy hivatalosan. Ezen aztán úgy felháborodott, hogy a feje elvörösödött, szája szélét megfeszítette, és szinte sziszegte, hogy „őt egy senki ne oktassa ki”. Takarodjak onnan!

Akkor már nem bírtam tovább cérnával. Hűűűűha!...mondtam komótosan, és  emlékeztettem, hogy én vagyok az a „pesti vagány”, akit megkeresett, amikor alkatrészekre volt szüksége, de ezt  - úgy látom - nagyon hamar elfelejtett.

 Azt hiszem, ezt szinte meg se hallotta és a magas lóról folytatta:

- „Én nem ismerem magát! Menjen a helyére... Majd akkor jöjjön, ha én végeztem”- mondta indulatosan, szinte fenyegetően.

Ekkor közelebb léptem, mélyen a szemébe néztem, legalább öt-hat másodpercig, aztán elmosolyodtam megint, és annyit mondtam hogy:

 - Reménytelen! Aztán otthagytam.

Ez a dolog már sokkal jobban megviselt, mint a korábbi inzultus. Bosszantott, és bármilyen nehezen tettem túl magam rajta, nem sokat tehettem. Napokig foglalkoztatott.

A vállalatnak sok gépkocsija volt, és akkoriban jött divatba, a vállalati kocsikban is az autórádiózás. Egyre-másra rendeltek a pilóták készülékeket a kocsijukba, GAZ-okba, meg UAZ-okba, amiknek a beszerelését is vagy én, vagy a szobatársam végezte, többnyire műszak után.

Volt egy sürgős rádiószerelés is, amit ráadásul munkaidő alatt kellett volna megcsinálni, és én kaptam feladatul. Még munkalapot is hoztak vele. A vadonatúj készüléknek még a doboza is le volt ragasztva, annyira új volt, amikor átvettem.

Szerelés közben furcsa dolgok derültek ki. Amint az állomáskereső forgatógombját leszereltem, láttam, hogy az állomáskereső kondenzátora hiányzik. Tengelyének helyén egy négyes csavar állt ki a készülékből, arra csavarozták a kezelő gombot. A ki-be kapcsoló, és hangosító potenciométer közös tengelyének helyén szintén csak csavar volt, hogy valami megtartsa a titokban kiszerelt alkatrész kezelőgombját. A dolog kezdett gyanússá válni, ezért teljesen kibontottam a „vadonatúj” rádiót. A gyanúm igazolódott. Pontosan olyan erősítő tranzisztorok is hiányoztak belőle, amilyeneket hónapokkal korábban nálam keresett „erős kolléga”.

Ennek fele se tréfa! Gyors gondolatsor, miközben integráltam-differenciáltam, és a szobámba hívtam a főnökömet. Emlékeztettem a régi inzultusra, meg a keresett alkatrészekre. Ő szerencsére emlékezett mindenre, telefonált is nyomban erős kollégának. A szobában csend volt, és oly közel álltam a telefonáló főnökömhöz, hogy én is hallottam, amikor „erős elvtárs” gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy „kilopta az a pesti vagány”!

Akkor a főnököm megkért, hogy hagyjam magára néhány percre, így nem hallhattam, csak gondolhattam, miről is folyt a beszélgetés, de a rádiót elvitték tőlem még abban az órában.

Az ilyen dolgoknak híre megy egy nagy cégen belül, környezetemben is elterjedt ez a kis faramuci dolog, annak ellenére, hogy nem is én terjesztettem. Szinte mindenki tudott róla.

Nekem, pedig van egy rossz szokásom. Ha valaki tudatosan rosszindulatú velem, azt úgy ki tudom kapcsolni az életemből, mintha soha nem ismertem volna. Persze, ha a körülmények ezt megengedik! Hát őt kikapcsoltam, a későbbiekben átnéztem erős emberünkön. Jól járt, nem kellett még köszönnie sem. Nélkülem kellett élnie az életét.

  Hát ilyen volt a mi emberünk.  Karakter a javából. Ezeket a dolgokat csak azért írtam le, hogy érzékeltethessem, „úgyis én vagyok az erősebb” mentalitását.

Hamarosan szép, új autót vásárolt. Zsigulit. Pirosat. Feszített is öntudatosan. Úgy emlékszem péntek volt. Ha már van egy klassz autó a háznál, nyomban kirándulást szervezett. Debrecenbe és Hortobágyra vágyott. Felpakolta Erősnét, útravalót nem csomagolt, hisz anyagilag jól álltak. Majd az úton esznek-isznak.

Délután volt már, amikor hortobágyi pusztára értek, hogy megkeressék a híres szürkemarhacsordát. A szép piros utóval körbejárták a pusztát, ahol a délutáni rekkenő hőségben szinte csak a rideg marhák heverésztek, na meg tikkadt szöcskenyájak legelésztek…- ahogy a költő is írta. Erősék gyönyörködtek az ősi magyar táj tunya állataiban, a nemes marha állományban. Mondhatnám, kellemes délutánt töltöttek a pusztán, még a legfőbb, a legnagyobb bikát is felkeresték, hogy szemügyre vegyék. Jó közelről. Egészen az állatig gurult az a szép, új, piros Zsiguli. Majd amikor a bika pontosan szemben állt előttük, megálltak, és hírtelen, hosszan rádudált erős kollega az előtte rendíthetetlenül álló hústoronyra. Álljon el a bika az útból, amikor ő ott autózik!

A bika is vette a lapot. Felfuvalkodott, kapart néhányat a két első patájával, prüszkölt is, horkantott is, aztán, mint a vadnyugati filmek rodeóiban, felágaskodott a két hátsó lábára és az alig egy tonnájával lecsapott a vadonatúj, szép piros Zsiguli motorházára. Megtaposta, döngette néhányszor. Erősék majd kiestek a nyitott ablakon. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, komótosan, visszafogottan lemászott, prüszkölt még néhányat és farokfölvágva elballagott a tehénkéihez. Erősék romjaikban hevertek, az új kocsi pedig hasonlított egy sikertelenül fára mászni próbálkozó Zsigulihoz.

A bika így adta tudtukra a véleményét, és ellentétben velem, csak így tudott hatásosan erős elvtárs szemébe nézni és mosolyogni. Ő tudta, hogy amit tesz, az nem reménytelen.