Részletek a Tajvan című könyvből:

"Negyven perc kellett, míg minden csapdát, lámpát felszereltünk. És máris rovarok százai nyüzsögtek a trópusi őserdőből a lámpák fénye körül.

Közben már kezdtük észrevenni a hangokat, amint a vadon éjszakai állatai élték a szokásos életüket. Az a hangzavar először félelmetes, később színes, varázslatos koncertté szelídült. Hallatán a hideg futkosott a hátamon, és szinte repdestem a gyönyörűségtől. Az éjszaka romantikája felért bármilyen romantikus éjszakával. És ez egyáltalán nem túlzás. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem tudtam megörökíteni azt a hangzavart, amiket számomra teljesen ismeretlen állatok hallattak. Felismertem a kórusból több békahangokat, de az egyéb, öblös kiabálásokat, cincogásokat, vinnyogásokat és síró, bömbölő hangokat nem tudtam, mikhez kössem. Dél-amerikai útleírásokban olvastam valami hasonlót, de nem hittem volna, hogy ez ennyire túlvilági tud lenni.

És amint felváltva végigjártuk a sűrű bozóttal szegélyezett ösvényt a csapdák ellenőrzésére, közvetlenül magunk körül érezhettük, hallhattuk, amint egy-egy távoli vészjelre, vagy valamelyik állat rendhagyó kiáltására az egész erdő úgy elhallgatott, mint amikor a karmester leinti a zenekart, vagy mint egy kapcsolóval kikapcsolnák a rádiót. A síri csendben mintha egyetlen lény sem maradt volna a titkok erdejében. Percekig csak a saját fülünk zúgását, és egy-egy szúnyog muzsikálását hallottuk. Aztán megszólalt egy hang, nem sokkal utána még egy, aztán tíz, száz és máris folytatták önfeledten. De ha a hangversenyt egyetlen köhintésemmel, vagy csettintésemmel zavartam meg, ugyanúgy elhallgattak. Szóval el nem mondható, le nem írható, csak hallható és átélhető az az élmény."

"

A tranzit váró falióráján 13:30. Továbbutazáshoz beszálltunk egy ugyancsak Boeing 767-es óriásba, ahol Thai gépen thai személyzettel, thai szokásokkal, thai ételekkel szembesültünk. Már indulás előtt egy bájosan mosolygó, abszolút tökéletesen sminkelt ifjú hölgy, egy igazi thai szépség fedetlen csípővel, köldökébe ragasztott gránátkővel járt az üléssorok közt és mindenkinek egy frissen szedett, még harmatos, bíbor-tarka lepkeorchideát adott, közben úgy mosolygott, hogy azt a mosolyt tanítani kellene európai használatra is. Valóban! Ez már a kelet varázsa. Az orchidea is, a gesztus is, de még a leányzó is.

Felszálltunk!

Az út hátralévő része már sokkal rövidebb volt, amely a partoktól eltávolodva a Dél-kínai-tenger felett vitt egyre északabbra, s ahol a délutáni napsütést visszaverő víztükör sárga fényáradata leírhatatlan hangulatot keltett az utastérben. Az aranysárga vízre nagy felhőárnyékok vetődtek kakaó-barnán, rajtuk hosszanti tenger fodrok cikáztak a viharos hullámzás miatt. Majd egyre ritkábban tűnt fel ez fény, és egyre sötétedett a láthatár.

Azokban a napokban sok repülőjárat érintette Hong-Kong-ot soron kívül, és szállította el a kiutazó tömeget, mert a városállamot néhány nap múlva kapta vissza Kína a 156 éves brit fennhatóságból. A mi gépünk is így tett. Kiszálló utas nem volt, ellenben minden, addig szabad ülésre került egy új utas, fehérek, sárgák, és ki tudja még, milyenek. Gyuri mellé egy rosszarcú, nagyon sötét bőrű, elegáns úr került. Amint helyet foglalt, illőn köszöntött mindkettőnket. Mosolyánál csak a lapos, fényes orra volt szélesebb. Ausztrál útlevéllel utazott, valószínűleg maori vagy inkább pápua lehetett. Mielőtt a beszállást levezényelte a fedélzeti személyzet, én elindultam a géphez állított lépcsőn, nagy engedetlenségemben, lefelé. Az ajtónál álló légikisasszony kétszer is rám, szólt, hogy forduljak vissza, nem hagyhatom el a gépet, de nem hallgattam rá. Hangjából először csak határozottságot, majd indulatot hallottam ki, amit én okoztam renitens tettemmel, de mit számít; mint egy vásott kölyök, csakazértis! - Gondoltam! – és bakancsommal döngettem a hosszú, fém lépcsőt. Amint leértem a betonra, megálltam város melletti magas hegy felé fordulva szertartásosan, lehajoltam, jobb térdemmel és jobb tenyeremmel megérintettem a betont négy-öt másodpercig, és azonnal visszafordultam. Mire felértem, már két stewardes állt az ajtóban, nézték, mit művel a fehér ember. Széles mosollyal masíroztam el a két hölgy között, és csak annyit mondtam: „… sajnálom! Csak Hong-Kongban voltam!” A két hölgy harsány nevetésbe tört ki. A pilóta fülkéből egy férfihang hallatszott, amire a hölgyek válaszoltak. Abban a pillanatban, a fülkében lévőkkel együtt még harsányabban nevettek.

Hát így esett, hogy a legendás városállam földjét is érinthettem.

                                                    *

Diadalittasan ültem újdonsült útitársunk mellé, és még percekig tartott, mire a lelkem is megérkezik Hong-Kongból. Aztán elméláztam Mr. Szélesorr fizimiskáján, bozontos fején. Annyi haja volt, hogy alig fért a fejére. Ez a fizimiska két történetet hozott elő emlékeimből. Sok éve, egy hivatalos útról hazafelé, Koppenhágában összehozott a sors egy kínai szakáccsal, aki még a világháborúban maradt a Dán fővárosban. Eredetileg hajószakács volt, de elsüllyesztették a hajóját, és a sorsa ott tette partra. Rizsliszt-pékséget tartott fenn. Soha nem tért vissza hazájába. Búcsúzóul kaptam tőle egy kalapdobozban valamit, amit csak a vonat elindulása után bonthattam ki. Egy valódi, déltengeri, zsugorított, talán épp pápuafej volt. Épp annyi haja volt, mint Mr. Szélesorrnak. Még az agyamat is döngette ez a hangulatváltás!

 A másik történet jóval későbbi eredetű. A Szegedi Tudományegyetem Állattan professzora, Dr. Móczár László és egy akadémikus barátja Pápua-Új-Guineában járt tanulmányúton, melyről diavetítéses és mozgófilmes élménybeszámolót tartott a hallgatóinak, onnan ered a történet. Új-guineai újsághír volt épp az utazásuk napjaiban, hogy az egyik vad törzs fia feleségül vett egy szomszéd törzsbéli lányt. A több napig tartó menyegzőn oly nagy volt az önfeledt eszem-iszom, hogy az utolsó napon megették a menyasszonyt. Ezen hír hallatán, aztán a professzorokat vendégül látó törzs főnöke nyugtatgatta a két tudóst:

- Nem kell félniük, én már három éve nem ettem embert! –mondta a nagyhatalmú.  Ezek után, ahogy el-elnéztem elegáns, szürkeöltönyös, aranyórás, arany-mandzsettagombos útitársunk bozontos szemöldökét és ijesztően vérágas, fürkésző, nyugtalan szemeit, melyekben ezer ördögöt láttam táncolni,  egyre csak a mögöttem lévő, még mindig üres helyre koncentráltam…"

(szerző: Kovács Sándor Tibor)