Frédi

K.S.T.

Kerek egy éves tortúra után, a nyár közepén kerültem Szegedre, illetve Algyőre az olajtermeléshez. Az olajosok élete keményen zajlott azokban az időkben. Az előző télen volt a híres, 168-as kút kitörése, ami hetekre megbénította az üzem működését és országos hírűvé tette Algyő település nevét is.  Az egész ország láthatta a TV hírekben az emberpróbáló eseményekelt, még azok is elborzadtak, akiknek semmi közük nem volt az olajtermeléshez.

Még alig hűlt ki az iszonyú tűzben összeolvadt vastorony, egy kútjavító berendezés, máris jött a következő csapás, egy egészen más tűzeset tragédiája. A mezőben egy tartózkodó helynek használt fabódéban, több műszerész egy kis kályha mellett ebédelt az amúgy meglehetősen rapszodikus időjárású tavaszban. Az egyik gyerek a kályha közelében lévő marmonkanna furcsa zárókupakját babrálta, miközben beszélgettek. Egy óvatlan pillanatban a kanna fedele véletlenül felpattant. A kályha melegétől tágulni akaró, de erősen lezárt már anyag kiszabadult, és nagy sugárban a kályhára fröccsent és azonnal heves lángra lobbant. Az égő anyag gazolin volt, ami máig sem tisztázott okból került a kannába, majd azzal a bódéba. A benzinnél lényegesen könnyebb szénszármazék - cseppfolyós és a gáznemű anyagok határán lévő összetevői - rendkívüli tüzében az ebédelő fiúk másodpercek alatt megégtek. Egy fiú a bódén kívül volt éppen, neki csak az egyik karja égett meg, amikor a társait segítségére sietett, és egyenként kirángatta a szerencsétleneket a tűzből. Telefonon kért segítséget, és a nagyon hamar megérkezett helikopterrel vitték a sérülteket, ha jól emlékszem, Budapestre. A mentőtiszt az indulás pillanatában még ránézett a segítő fiú, Béla kezére és intett neki, ha már így együtt van minden a segítségnyújtásra, szálljon be ő is. Őt is ellátják. Az ő sérülése sokkal enyhébb volt, mint a társaié.

Néhány napon belül mindenki belehalt az égési sérüléseibe. Még a kezén megégett fiú, Béla sem élte túl. A gazolintól olyan állapotba kerültek, hogy nem lehetett megmenteni az életüket.

Ilyen történések után álltam munkába egy meglehetősen vegyes összetételű műszerész csoportban, mint elektronikus. Új fiú lévén, barátságos beszélgetésekkel igyekeztem beilleszkedni a dolgos hétköznapok forgatagába, ami többé-kevésbé sikerült is.  

Egy keskeny szobácskát kaptam, ahol Lacival, egy jó tíz évvel fiatalabb kollégával  jól elvoltunk. Amint egyre jobban megismertem a csoportot, egyre érdekesebbnek és egyre nehezebbnek tűnt a mindenki felé való megfelelő hangnem, a kinek-kinek igénye szerinti beszédmodor.

Köztudott, hogy nem a legelitebb munka a magyar alföldön, télen-nyáron, napsütésben-hóviharban helytállni, biztosítani az olaj és gáztermeléshez a technika tökéletes működését. Nagyon szép hivatás az olajtermelés, csak a szobában legyen jó meleg, és egy kényelmes szék az íróasztal mellett; szoktam mondani. Vagyis az a munka elméleti oldala a szép. Minden más variáció a legtöbb embernek egyáltalán nem vonzó. Aki pedig az időjárás és egyéb viszontagságok ellenére kitart, annak valami oka van. A fiúk is nagyon különböző családokból kerültek az olajiparba. Az egyik társunk lelkész családból, a másik magas rangú rendőrtisztiből, a harmadik mezőőri és ki tudja már mifélékből.

Egy hideg téli nap délidejében Lacival egy távolabbi épületben ebédeltünk.

 A ház egyetlen macskája, gyakran elkószált a házban, mert egyébként, és rendszerint nálunk talált menedéket, ugyanis a kijáró fiúk sokszor durva játékokat játszottak vele. Hiszen tudják, milyen a magyar vidéki ember. A kutyát kővel illetik, a macskát kutyával, és ezt aztán még továbbragozhatnánk.

Frédi kollégánk ebédhez készülődött! Kifűzött, jobban mondva reggel óta be sem fűzött bakancsszíja csapódott jobbra-balra, amint lépkedett a műhelyükben. Egy fiatal macska lényénél fogva kedveli az efféle cicajátékokat, így a mi cicánk is felfigyelt a játékszerre, és fürgén futkározott, ugrándozott a bakancsszíj után.

Frédinek tetszett a hancúrozás, nagyokat nevetett és jókat káromkodott ízes, széles nyírségi tájszólásával. Ő így adta a környezete tudtára, hogy bizony jól érzi magát. Még egy karika kolbászt is vetett a játszópajtásának.

Aztán leült táplálkozni. Amint megtelt a bendő, kicsattogott a folyosó végén lévő mosdóba egy nagy bögrével, hogy vizet hozzon. Overálját, mint mindig, akkor sem viselte rendesen, mert a felső, kantáros felét esetlenül a derekára kötötte. A hosszú folyosón ballagva a kötés kibomlott, vége a kövön csúszott utána. Az egyik társa épp mögötte lépdelt, hát megviccelte. Rálépett egy pillanatra, aztán megint így tett. Frédi elejtette a bádogbögre vizet. Alpári stílusában fenyegette társát, és torka szakadtából üvöltött, hogy ezért megöli.

Az éktelen kiabálás után megszeppent a ház, mindenki magába fordult, csak a gépterem marógépének zúgása hallatott, és Frédi csoszogása, amint az újabb bögre vízzel, esetlenül végigvonaglott a folyosón.

A műhelyükbe lépve észrevette, hogy a bent maradt macska is szereti a kolbászt, mert a maradékot nyomtalanul eltakarította. Újabb üvöltés kezdődött. A már egyébként is kellőn felpaprikázott idegei még magasabb szintre emelték a kedélyeit, amitől felkapott a szoba sarkában álló vödörből egy hosszúnyelű mosókefét és azzal hajkurászta, püfölte szerencsétlen macskát. Amaz menekült volna, de csukva volt ajtó, ablak, hát nem maradt más, mint a szobában körbe futás. Egyre elszántabban püfölte szegény párát, az meg kínjában a munkapadok alatt és azok tetején próbált menekülni, de hasztalan. Végül a korábbi játszótárs, már vagy a harmincadik ütéstől röptében, véres, híg ürülékével, nagy ívben végigpiszkította az asztal feletti fehér falat. Ez aztán olaj volt Frédi tüzére. Még jobban felingerelte. Újabb erővel ütötte szegény macskát. Menekülése közben a szemközti falat is berondította. A fiúk nem mertek közbeavatkozni, mert már ismerték. Ha egyszer beindul az a szabolcsi, több, mint életveszélyes a közelébe menni, vagy csak szólni hozzá. Mondanom sem kell, hogy nem a macska győzött. A szoba közepére került, szájából a tört fogai közül, és az egyik, félig leszakadt füléből is vérzett, egyik hátsó lába tőből kifordult. Halott állat hatását keltette. Frédi a nagy csatában megizzadva, megfogta a macska farkát és a hosszú folyosón fürdőbe csoszogott, akkor már síri csendben, diadalittasan. Kinyitotta az olajos ruhák mosására rendszeresített centrifugát és mint egy rongyot, beledobta a vérző tetemet. A gépet beindította és várt vagy öt percig.

Épp akkor tértünk vissza szobatársammal, Lacival, az ebédelésből. Semmit nem tudtunk a történtekről, és mit sem sejtve csuktuk be magunk mögött a szobánk ajtaját.

Néhány perc múlva kivágódott az ajtó, és Frédit láttuk ott állni ziláltan, csapzottan, kezében tartotta farkánál fogva a macskaroncsot.

- Nesztek! Itt a cicátok!  …a szoba közepére hajította, és mint aki jól végezte dolgát, bement a szemközti ajtón.

Akkor mesélték a többiek a nagy attrakciót. Hirtelen haragomban berohantam Frédihez, keresetlen szavakkal adtam tudtára, imádkozzon, hogy a macska életben maradjon, különben megismeri a másik énemet is. Erre „pesti mitugrász”-nak nevezett és vigyorogva kiment a szobából.

A beteg állat néhány óra múlva magához tért és eltűnt. Este megtaláltuk a fürdő nem üzemelő kazánjában, annak hamurácsán, mélyen a hátsó falnál feküdt mozdulatlanul.

Másnap sem volt változás, de még harmadnap is ott gubbasztott szegény pára. Végül a negyedik napon délelőtt előjött, bal hátsó lábát a kövön húzta maga után. Végre megetethettük. Kivert fogai miatt, nagy fájdalmában néha fel-felnyikkant, fejét meg-megrázta, amint eszegetett, de nem hagyta abba, míg jól nem lakott. Néhány korty tejet is ivott, így készült a hosszú hétvégre. Péntek délután volt. Próbáltam kitalálni, hogy a medencéjéből kifordult lábát hogyan lehetne helyretenni. Nagy fájdalmakat okoztam szerencsétlennek, de akkor úgy hittem, a helyére került.

És valóban úgy volt. Néhány hét alatt úgy felgyógyult, hogy szinte nyoma sem volt a nagy csatának, csak a lába azért nem működött tökéletesen.

Hamar nyár lett, az olajiparban a kinti munkák akkor a legádázabbak. A szabadtéri karbantartások idején mindenki a tankállomásokon és a gázüzemben dolgozott. Frédi is.

Egy jól végzett munkanap végén az egyik kijáró csoport, amelyikben Frédi is dolgozott, a Maros-szögből hazafelé úton talált egy három hónapos körüli kóbor kutyát. Németjuhász lehetett a jópofa kutyus, játszadozott mindenkivel, aki csak a közelében volt. Éjszakára a szobájukba zárták, hagytak enni, innivalót a jövevénynek. Frédi, mint tulajdonos, élenjárt a kutya ellátásában. Nem hittem a szememnek.

Másnap kezdődött minden elölről. A munkára kivonuló csoport a kutyát is vitte a csukott UAZ-on tankállomásról-tankállomásra. A fiatal kóborállat hamar megszokta a társaságot, és otthon érezte magát a hangoskodó srácok között. Mindig ott lebzselt körülöttük, bármit is csináltak.

Néhány nap múlva a műhelyben toporgott Frédi, fűzetlen bakancsának patkója kopogott a kövezeten. Majd az ablakhoz lépett, hogy az eget kémlelje. Lesz-e eső? …kerékpárral megy haza az algyői munkásszállására. A kutya éppen mögötte játszadozott egy kisebb labdaszerű, fekete görénygolyóval. Azt a játékot kapta Fréditől.

Amint a srác hátralépett, otromba, vasaltsarkú bakancsával a kutyára lépett. Szerencsétlen akkorát sikított, hogy hallatára összeszaladt a ház népe. A váratlan kutyasikolytól Frédi is megijedt, amitől első reflexeként a kövön vinnyogó kiskutyát a fülénél fogva megmarkolta, felemelte jó magasra és istenelt, meg mindenféle trágárságot kiabált, miközben eszeveszetten rázta a fülsiketítő hangon vonyító állatot, majd egy nagy fordulattal lendületet vett és úgy kivágta az ablakon, hogy az a kerítés felett is átrepül. Úgy ért földet.

A szobámban ülve a műszereim mögül először csak a kutyataposás okozta vonyítást hallottam, aztán újabbat, a fülénél való cibálás keltette sokkal erősebbet, éktelen káromkodással vegyítve. Felpattantam és átrohantam a szemközti műhelybe. Abban a pillanatban léptem be, amikor a kutya már repült és folyamatosan sikítozott. Egy fiatal kutya nagyon éles, magas hangon képes sikítani. A földet érés pillanatában sem hagyta abba. Mérhetetlen dühömben - ami egyébként is forrt bennem Frédi ellen a macska centrifugálása óta - elvesztettem az önuralmamat. Elkaptam a háttal álló srác bal bokáján a hanyagul lötyögő overálját és azzal a lendülettel, amivel megmarkoltam a kabátját is, kidobtam az alacsony ablakon. Jobb arcával és vállával ért földet. Durva dolog volt, már abba a pillanatban éreztem, de azt gondoltam, hogy jól tettem.

Aztán elszabadult a pokol. Frédi, mint egy fúria, ékes káromkodások közepette, visszamászott az ablakon, az asztalához rohant és két csavarhúzót kapott marokra, azzal rohant nekem. A társai látták, hogy ennek már fele sem tréfa, ezért nekiugrottak, lefogták. A két szerszámot kicsavarták a kezéből. Ha nem így tettek volna, talán én lettem volna a következő áldozat.

Fogait összeszorította, sisteregve fújta-szívta közte a levegőt, és sötét tekintetében vicsorogva, anyázva megígérte, hogy addig nem megy el Algyőről, míg belém nem vágja valamelyik csavarhúzóját, vagy a bicskáját. Erre készüljek fel.

                                                               *

Egy hónap múlva, amikor épp szabadságon voltam, Frédi váratlanul felmondott. Soha többé nem láttam.