Vadak

K.S.T.

A magyar alföld szénhidrogén készlete már a huszadik század elején foglalkoztatta geológusainkat és a külföldi érdekeltségek kutatóit. Sejtették, hogy az alföldünk mélyében jelentős olaj és gázmezők bújnak meg.  Idővel ezek a sejtések beigazolódtak, sorra létesültek kisebb-nagyobb üzemek a fekete kincs, vagyis a nyersolaj és a kísérő gázok felszínre hozatalára. Az egyik ilyen üzem az azóta országos hírű Algyői Olajmező lett.

A gyorsan beindult olaj és gáztermelés sok embernek adott kenyeret, a megye számos településéből külön buszjáratokkal hozták a vidéki munkából már megélni nehezen tudó munkásokat, de más, már korábban működő olajipari üzemből is jöttek szakemberek, hogy gyakorlatukkal segítsék a beinduló nagyüzemi termelést.

A komoly munkákhoz horribilis összegeket fektettek be, amik aztán nagyon hamar megtérültek. A kibányászott olaj és a felszínre került gázok kimondhatatlan nyereséget hoznak a kitermelőknek világ szerte, így nálunk is.

Olaj és gáz kitermelő állomások sora épült a térségben, néhány év alatt, majd a termelt nyersanyagot központi gyűjtőkben kezelték, tisztították, töltötték vagonokba, vagy nagynyomású gépekkel pumpálták az országos gerincbe.  Így könnyen eljutott távoli tájakra, külföldre is.

Aki ilyen telep közelében él, része lehet annak a szükséges technológiai megoldás látványában, ami alapján a maradék gázokat az éjszaka sötétségét is messze bevilágító fáklyákon égetik el. Minden tankállomásnak van egy saját fáklyája, ami hol kisebb, hol meg nagyobb lánggal tudatja a világgal, hogy olajtermelés folyik a térségben.

A két gázüzem hulladékgáza oly nagymértékű, hogy komoly, vagyis jó magas fáklyáka lehet csak megsemmisíteni, elégetni.

Volt alkalom, hogy a nyolcvanegynehány méter magas fáklya tetején égő gázelegy olyan erős hőt sugárzott, hogy a közelében parkoló személyautókon a festék felhólyagzott. Mire észbe kaptak a tulajdonosok, már nem ismertek saját autóikra.

Ezt a gázmennyiséget akkoriban nem kívánták hasznosítani a szakemberek. Az volt a vélemény szakmai berkekben, hogy ezt is, mint a krumpli héját, eldobják.

Később voltak alkudozások, ajánlatok az olajosok részéről a közeli TSZ-szel, a hulladék gáz kihasználhatóságáról, a melegágyak, üvegházak fűtésére való alkalmazásáról. Ám a TSZ jól jövedelmezett az olajipar kártérítésekből. Az olajtermelési tevékenység nagyrészt a TSZ földjein történt. A sok száz olaj és gázkutat kezelni, karbantartani kellett, amikhez nagy, erős teherautókat és egyéb járműveket használtak. Azok bizony nem figyelhettek minden tő kukoricára, paprikára és bármire, amit azokon a földeken termeltek. Okoztak komoly károkat, a TSZ pedig számlázott. Export paprikát, export káposztát, export virágmagot és mindenféle export dolgot, ami egyáltalán felszámolható kártérítés gyanánt. Összegezve: az olajvállalat rendes jövedelmet biztosított a TSZ gazdaságának, nem volt szüksége az olcsó gázokkal való bíbelődésre.

A hetvenes évek elején az egyik tél nagyon hidegre kerekedett. Komoly fennakadásokat okozott az élet minden területén és ez alól az olajipar sem volt kivétel. Elfagytak vezetékek, befagytak tartályok, és a jég szétfeszítette az épp nem üzemelő kazánokat is. A fagyások kezelésére rendszeresített gőzt termelő kazánkocsik éjt nappallá téve dolgoztak, alig valamicske eséllyel.

A Szeged-békéscsabai vasút mellett lévő tankállomás egyik vezetéke is erre a sorsra jutott. A termelt gázt nem tudták a hosszú vezetéken eljuttatni a gázüzembe, ezért azt a helyszínen kellett elfáklyázni. Így mondták a termelők a gáz fáklyás elégetését. Heteken át, éjjel-nappal bömbölt a fáklya, hatalmas lángja kék fénnyel kezdődött, feljebb aztán sárgára váltott, és olyan meleget sugárzott, hogy legalább harminc-negyven méteres körzetben a felolvadt hó helyén szép zöld fű nőtt. Az egyik tankállomás kezelő naponta hordta haza a friss füvet a házi nyulainak.

A gázüzemben is technológiai okokból nagy lángon égett a két fáklya.

Ezeknek a fényeit messzi távoli településekről is látni lehetett. A szegedi ember, ha éjszaka jött vonattal Pest felől, Kisteleket elhagyva már láthatta a két hatalmas tüzet, tudta, hogy negyedóra múlva már a végállomás következik

       Egyik napon, amikor a rettenetes hidegeknél még keményebb volt a reggel, a gázüzem buszmegállójában szinte rettegve szálltunk le a buszról egy újabb keserves munkanap megkezdésére, nem tudhattuk, hogy mit találunk ismét a mezőben, mit okozott megint az éjszaka folyamán a rendkívüli fagy. Amint a fáklya lobogásának hangjára csak úgy megszokásból felnéztem a lángokba, nem hittem a szememnek.  Meredeken az ég felé nyúló, közel harminc méteres láng körül seregnyi madár repkedett. Főleg varjak és sirályok, de voltak köztük gerlék, házi galambok és kisebb, fekete madarak, amik feketerigók lehettek. Mint a tömeg a korcsolyapályán, mind egy irányban körözött. Próbáltuk megszámolni azt a madártömeget, de csak saccolni lehetett. Három-négyszázra tippeltünk azon a reggelen.

       A hideg természetesem maradt, a madarak másnap is épp úgy melegedtek a tisztes távolból kerülgetett lángok melegénél. Ami még érdekes lehet egy madárszakértőnek, a madarak a lángot minden nap úgy kerülték, hogy az nekik baloldalra esett. Egyetlen esetben sem volt másként, pedig még vagy tíz napig élvezhettük azt a nagyszerű találékonyságot.

       A hivatali teendőim hamarosan a korábban említett „zöldellő” tankállomásra szólítottak. Az autóból kiszállva - reggel fél hétkor, vagyis pirkadatkor - varázslatos látomásom volt. Az éjjel-nappal égő fáklya alatti zöld fűben őzek ácsorogtak. Csodálatukra közelebb mentem, de a látványtól szinte lemerevedtem. A három őz mellett volt tizenegy vadnyúl, talán húsz fácán, néhány sirály. Alig tudtam betelni a látottaktól. Ültek, álltak szinte mozdulatlanul. Már éppen elfordulni akartam, amikor megláttam a mintegy negyven méter átmérőjű zöld korong mási szélén három róka is melegedett. Egy nagy és két kisebb. Semmi jel nem mutatott arra, hogy tudomásuk lenne a tőlük húsz-harminc méterre álldogáló fácánokról, nyulakról. Egyre csak az embereket figyelték. Köztudott, hogy a róka nagyon félénk és figyelmes jószág, ritkán kerül emberközelbe. És lám, mit tesz az életösztön. Gondolataim cikáztak és eszembe jutott, hogy volt szerencsém erdőtüzet látni közvetlen közelről, Dél-Bulgáriában, ahol a borzalom elöl menekülő vadak ügyet sem vetve egymásra, csakis a meneküléssel törődtek, azt megértettem. De hogy ilyen is előfordulhat, hogy békés heverészés közben nem támad a róka a melegedő állatokra, mi több; azok pedig egyáltalán nem félnek a szomszédságban heverésző rókáktól, nem hittem volna. Ez aztán békeszerződés! Gondoltam.

       Egész nap egy gyerekkori versike motoszkált a fejemben a rókáról társítva a kutyáról, meg a nyúlról. Azt motyogtam:

   „ Valamikor réges-régen,

A világnak kezdetén

         Minden állat békességben

         Éldegélt a Föld tekén.....”