Fürkészek

k.s.t.

Korán kezdtem a természetfotózást, volt is fényképezőgépem már vagy húszféle, de csak ritkán sikerült remekbeszabott képeket készítenem. Igaz, a nagyok is így vannak ezzel. Az évente elpuskázott sok ezer felvételből legfeljebb egy, nagy ritkán két kép jut egy évre, ami igazán magazinokba való. Én nem tudtam az igényekkel lépést tartani, így az eredmény is szerényebb volt. Ennek elsősorban anyagi okai voltak, hisz tudjuk, hogy mind az eszközök, mind pedig a természetjárás - azon a szinten, ahol már valóban érdemes keresni a megfelelő látni, illetve fotózni valókat -, komoly anyagiakat igényel. A magam módján azért tettem a dolgom a lehetőségeim szerint, olykor nem is rosszul.

Közvetlenül az első ausztriai nyaralásom előtt, akkor még Nyugatnémetorságból, Artúr barátomtól örököltem egy Sony Beta Max Videokamerát, amit ő már régesrég kinőtt, és már az újabbat is egy újabbra cserélte. Azt mondta, hogy nem árt, ha egy kicsit beletanulok a videózásba, ki tudja, mikor lehet rá szűkségem. Én örömmel álltam a dolgok elé és rögtön nagy tervekkel indultam családommal a már említett alpesi útra.

Épp a festői síparadicsomban, Kitzbühelben, a Swarz-see partján kempingeztünk, ahonnan csillagtúraszerű utakat tettem lepkéket meg más rovarokat gyűjteni, és természetesen fotózni, videózni. Észre vettem mindent, ami mozgott, meg ami nem mozgott is, csak éppen kamerára kívánkozott. A legnagyobb élményeim közt emlékezem arra a tisztásra, ahol az otthagyott nyolc-tíz tehénlepény körül több száz tüzes barna tarkalepke repdesett. Csapongtak, egymást hajkurászták, de a legtöbb a lepényen ült apró szárnyrezgetéssel, vagy mászkáltak, kerülgették egymást. A látvány oly lenyűgöző volt, hogy percekig csak gyönyörködtem a sok egyforma lepkében.

A naponta bejárt utakon az autómat messze el kellett hagynom, és ahonnan már csak gyalogosan mehettem tovább, alaposan le voltam terhelve a mániáim kellékeivel. Az alapfelszerelésem egy oldaltáska, benne altatóüvegekkel, kisebb dobozzal, csipesszel, lupéval, kloroformos fiolával. Volt a táskában még egy túlélő itókám, egy félliteres ásványvíz, na meg egy elmaradhatatlan térkép a környékről, amit Varga Zolitól, Zoli professzortól kölcsönöztem erre az útra. Nyakamban két fényképező gépel: egy Olympos-szal, amivel színes negatívot, és egy diafilmek készítésére alkalmas Minoltával. Mindezek tetejében, mint egy málhás szamár, magammal cipeltem, vonszoltam - mert azt nem lehet másképp nevezni -, valóban vonszoltam újdonsült kamerámat. Egy átlagos kamera nem jelenthet problémát senkinek, nekem se jelentett volna, de ez – kérem - nem egy átlagos darab volt. A kamera egy orvosi táska méretű bombabiztos, formatervezett, jó formátumú füllel ellátott ládikóban volt, ami mindössze 3.9 kilogramm, mindenestől. A hozzá tartozó, felvételt rögzítő videomagnó külön hord szíjon, vállra akasztva szállítható emberes darab, 8.3 kilogramm súlyú technika, maga a gyönyör. A két technikát egy hüvelykujj vastagságú, öt méteres, sok eres, finom, puha szilikonkábel kötötte össze. Öröm volt a munka azokkal a darabokkal, de amikor cipelni kellett, a végén már pokolba kívántam a hülye mániámat is. A teljes menetfelszerelésemhez tartozott még az elmaradhatatlan lepkeháló, ami az egyik kezemet teljesen lefoglalta. Így jártam-keltem hegyen völgyön, botladoztam naphosszat.

Ha menet közben egy lepkét akartam megfogni az erre a célra rendszeresített lepkehálóval, a méregtől duzzadt a fejem. Ennyi kölönccel szaladni lehetetlen, hát gyorsan le kellett rakodni. De mire a sok holmi a földre került, a kívánt lepkének már nyoma sem volt.

Így hát egyre jobban vonzódtam a kevésbé mozgó dolgok felé.

Gyönyörű tájképeket, vadvirágos hegyi legelőket, foltos szalamandrákat, gusztusosan tarka teheneket, olykor szép fenyősörényes hegygerincek felett kerengő színes siklóernyőket, vagy csak havasi varjakat, de más, mindenféle látványos dolgot is szívesen fotóztam, videóztam, ezek nem tudtak csak úgy elszaladni az optikáim elöl.

Egy távoli völgyben egy békés, nyugodt szépfekvésű, magányos gerendaháza körül rendkívül vönzó, virágos rétet fedeztem fel. Egyre csak hívogatott, csábított, de annyira, hogy nem is tudtam ellenállni. Málháimmal célba vettem árkon-bokron át, és jó fél óra múlva a kerítése mellett lepakolhattam, végre kifújhattam magam.   A tisztás nagyon csábos volt, ígéretes képekre számítottam és már teljesen belelkesedtem, mire munkához láttam. A ház alacsony kerítését az idők folyamán belülről eltorlaszolták kisebb-nagyobb ágakkal, gallyakkal, farönkökkel legalább két méterre magasították. Ma sem tudnám megmondani mi célból tették ezt így, de annyi biztos, hogy nem szokványos ott a hegyek közt ez a megoldás. Körbe-körbejártam a réten, lepkészgettem, fotózgattam. Egy-egy videó snittre is sor került, amikor észrevettem a kerítés északi oldalán lévő rönkhalmaz egyik vízszintesen fekvő fenyőrönkje körül egy csomó, öt centi hosszú, sötétbarna fürkészdarazsat. Repkedtek, le-leszálltak a rönkre, mintha szaglásztak volna valamit a vastag kérgeken, majd ismét rebbentek egyet-egyet. Amikor megtalálták, amit kerestek, mereven megálltak, testüket felpúposították annyira, hogy a testüknél hosszabb tojócsövük hegyét a vastag kéregre állították, mint egy szigonyt és vártak. Kis vártatva láttam, hogy a mozdulatlan várakozás csak látszólagos, mert finom mozgatástól a hosszú szigony lassan eltűnt a rönk oldalában. Akkor esett le a tantusz, hogy ezeket nem véletlenül nevezik fürkészdarazsaknak. Legalább három centire benyomták a fába, a fában élő lepke, vagy bogárlárvába, hogy egy-egy petét rakjanak a gyanútlan állatba, hogy aztán a darázsutódnak legyen élőhely, és elegendő táplálék.

Ez nagyon tetszett nekem. Ez kell! Ilyen kell még sok! Ez nem szalad el, van elegendő időm a szép szembe-fényes fotók és videók elkészítésére – gondoltam. Neki is készültem. Egyetlen problémám volt csupán, hogy ez a gerenda nagyon magasan volt. Jó, közeli felvételeket akartam készíteni, ahhoz pedig valamilyen segédalkalmatosságot kellett szereznem. Gyorsan munkához láttam. Nagy, lapos kövekből építettem egy fél méteres emelvényt, ezzel közelebb kerültem az akrobatikus állatkáimhoz. A kőrakás mellé helyeztem a videomagnót, majd a kamerát azzal a hosszú, nehéz kábellel újból hozzákapcsoltam, és felmásztam az építményemre. „Jó munkához idő kell, a lassúhoz még több”, - mondja a közmondás; hát én is alaposan megfontoltam minden lépést, minden mozdulatot. Néha lábujjhegyre kellett állnom, hogy a makro felvétel teljes legyen, néha meg perceket vártam mozdulatlan, hogy a történés minden fázisát pontosan és következetesen kivárjam, elkészíthessem. Megfeledkezve magamról, csakis a feladattal foglalatoskodtam, nem számított tér, idő, de még a völgyből hallatszó déli harangzúgást is csak tudatalattimban hallottam meg, amikor valaki hátulról diszkréten megütögette az oldalam.

Rendesen összerezzentem, mert senki sem volt közel s távol, amikor készülődtem a fürkészeket megörökíteni. Ijedtemben hátraléptem, le az emelvényről, kamerámat lekaptam a vállamról és zavaromban csak rámeredtem az előttem állóra, egy ötven körüli alakra. Az úr huncutul mosolygott és bal mutatóujját a szája elé téve intett, hogy maradjak csendben. Aztán hívott, hogy menjek csak vele, és vigyem a kamerát is. Talán tíz lépést mentünk, akkor rámutatott a kerítésre, és annyit mondott, hogy innen jobban lehet látni. Értetlenül álltam néhány másodpercig, mert a hallottakkal nem sokat tudtam kezdeni. Tapasztalt szemmel ott is fürkészdarazsakat kerestem, de eredménytelenül. Jobban körül néztem, hogy biztos én vagyok figyelmetlen, azért nem látom, amit látnom kellene. Erre az úr, aki egyébként egy fejjel alacsonyabb volt nálam, lábujjhegyre állva mutatott a kerítésen lévő résre, és a huncutsága ismét kiült az arcára.

-        Ott bent! Hát nem látom?  …suttogta, és kissé ellépve a maga helyére tuszkolt.

Akkor vettem észre azt a fontos látnivalót. A kerítéstől alig öt méterre két hölgy napfürdőzött amolyan évakosztümben, és velük egy jóval fiatalabb legényke ádámkosztümben. A fiú láthatóan jól érezte magát a két hölgy társaságában és ennek megfelelően is viselkedett. Papást-mamást játszottak. Nem! Egészen pontosan két mamást egy papást. Ez a szerencsétlen úr, aki kukkolt, azt hitte, hogy én is azt a fontos látnivalót figyeltem amit ő, és ráadásul videóra veszem a történéseket, azért mutatott egy kényelmesebb helyet.

Kínosan mosolyogtam, meg egyébként sem vagyok alkalmas az ilyesmire, otthagytam az urat, és csalódottan, vegyes érzésekkel visszaindultam az onnan fél órára lévő autómhoz. Már a tisztás kijáratánál jártam, amikor visszanéztem egy pillanatra. Az a kis kíváncsi megint integetett, hívta a tisztás másik vége felől közeledő idegent, egy másik urat.

Lehet, hogy ő nem fürkész darázs lesre indult, és jobban megértették egymást, mint velem?