A cápa

                                                                                                                           K.S.T.

Az intézetünk jó hírű ipari automatikák tervezésével, azok prototípusainak előállításával foglalkozott sok éven át. Ezekhez a munkákhoz nagyon sokoldalú szakembergárdára volt szüksége, amelyet a magyar ipar jeles, hétpróbás szakijaiból válogattak össze az évek során. A tervezők közül többen egyetemeken tanítottak, mások mindenféle cégeknél, másodállásokban, meg félállásokban hasznosíthatták tanult tudományukat. Igaz, abban az időben nagydolognak számított egy tranzisztoros ipari érzékelő is, vagy akármilyen üzem tevékenységére kifejlesztett apró elektromos kis dobozka, kijelző, folyamatábra vezérlő, esetleg olyan spicligép, amelyik képes volt beárulni a főnök szobájában lévő nyúlványán, hogy az esztergályos vagy marós műhelyben melyik gép forog csak üresen, anélkül, hogy a kezelője dolgozna. De készítettünk digitális köztéri (természetesen tranzisztoros) órákat, futóbetűs fényújságokat, na meg sportlétesítmények számára a legkülönfélébb eredményhirdetőket.

Az egész ország területén a közlekedési jelzőrendszerek is a cégünk falai mögött jöttek világra, épp úgy, mint a nagy színházak színpad világítási rendszerei, elsőként a Szegedi Szabadtérivel, ami az első ilyen volt Európában is. Tirisztoros vezérlésű. Ez volt intézetünk egyik büszkesége.

De, mint minden területen, itt is elkülönültek, szakosodtak a munkák, velük a dolgozók is. Más-más feladatokat kaptak, más eszközökkel dolgoztak, más-más részlegeknél, de mindent összevetve, nagyon ütőképes „nagycsalád” lettünk.

Igazgatónk, aki a mi szemünkben szenzációs szivar volt, azt vallotta, hogy az a célja, hogy az intézetünk olybá hatalmasodjon, hogy mi lehessünk Kelet-Európa SIEMENS-e. Ezért aztán sokat is fáradozott. Kemény kezű volt ott, ahol arra szükség volt.

Egy alkalommal valamilyen anyagbeszerzési problémánk volt, erre emlékszem. Azt mondta az igazgató az ezzel megbízott kollégának, Gyurinak - aki egyébként szeretett kissé lazábban foglalkozni a hivatalos dolgaival, nem úgy a saját kis ügyleteivel és szoknyaügyeivel -, hogy beszélt a Transzvill raktárvezetőjével, azt a választ kapta, hogy: van! Küldjek érte még ma!

- Gyuri! Ezt ma el kell hoznod! …utasította a kollegát. Délután kettőre itt legyen!

- Ha nem, lesz itt, kirúglak.

- Gyuri hümmögött, motyogott valamit, a diri pedig elviharzott a háromhengeres fekete mercedesével.

Alig múlt el délután kettő, megint megjelent az igazgató, számon kérte Gyuritól, hol az a csomag.

- Főnököm, más dolgom volt, nem tudtam érte menni ma, de holnap….

- Állj! Állj! Állj! … szakította félbe a diri. Balkezét magasra emelte és a cipőjére nézett először, aztán lassan Gyuri szemébe. Szúrós, bogárfekete szemeivel Gyuri arcát pásztázta idegesen.

- Gyurikám! Visszafojtott hangon, indulatosan mondta…

- Vedd a kabátod, menj a Központba, személyzeti irodába a Krisztina-körútra, és intézd a kilépésed! Ki vagy rúgva! Mire odaérsz, minden elő lesz készítve. Én megmondtam? Soha többé ne lássalak! Jó napot!

És valóban így tett, ha valakit olyan dolgon ért, ami gyengeségre, vagy lazaságra utalt.

Ellenben, ha csak úgy megjelent egy munkahelyen, az ő kis birodalmának egyik-másik részlegénél (mert ilyen még húsznál is több volt a Fővárosban), akkor mindenki eldobta a munkaeszközét, ceruzáját, csipeszét, kalapácsát, vagy lekapcsolta a gépét: mondván –gyertek! Itt a diri! … és nyomban körülvették. Beszélgettek. Vidámság és barátság volt ezekben a találkozásokban. Ha volt valakinek kérdése, vagy kérése, azt ott közvetlenül a direktornak adhatta elő, aki nem csak meghallgatta, hanem felhatalmazta dolgozót, hogy forduljon ehhez-ahhoz, mondd, hogy én küldtelek. Vagy egyenesen ő ment a telefonhoz, vagy megbízott valakit, ha nem érte el azonnal az aktuális személyt, egy-egy ügy tisztázására, elintézésére. Néha egy-egy vicc is elcsattant, ami után felpattant…

-              Na, hagylak benneteket dolgozni! …és távozott.

Ő volt az az igazgató, aki minden nap, minden részlegnél és külső munkákon megjelent vizitre. Ha olyan munka volt folyamatban, ahol az emberei rossz körülmények közt voltak kénytelen dolgozni, mindig vitt nekik valamilyen engesztelőt, kis gondoskodás számba menő apróságot. A hideg ellen, termoszokban forró csipkebogyóteát, vagy csak hagyományos teát. Csendes kis malőr; volt eset, hogy tévedésből kis rum is csurrant a teába. Persze csupa-csupa véletlenül, amiért elnézésüket is kérte. De kaptak narancsot, banánt meg már ki emlékszik rá, mi mindent…

Egy szó mint száz, tudott bánni az emberekkel. Szikrázott, tajtékzott, vastag nyakán erek dagadtak, ha mérges volt; de mindig mosolygott, ha nem bántotta valami.

A munkák menete minden esetben az volt, hogy az elkészült automatikai berendezés tesztelését követően a megrendelőnél hosszabb-rövidebb ideig tartó üzembe helyezés követte, bárhol is volt a rendeltetési helye, belföldön vagy külföldön.

Az akkori politikai szemlélet csak hosszas tortúra után járult hozzá, hogy mindenféle „jött-ment szakik” csak úgy utazgassanak külföldre, kivált a Keleti Tábor határain túlra. Nagyon megvizsgálták a személy nacionáléját, akit utaztatni akart az intézet. Ennek ellenére bizony többször megesett, hogy egyik, másik kollega elfelejtett hazajönni.

Egy, akkor még nyugat németországi telepítésről egymás után három társunk is disszidált. Alig, hogy kiutazott az első, máris távozott. A dolog folytatásához ismét küldtek egy fiatalabbat, aki két hetet töltött az előkészületeivel, miközben a munkáját becsülettel végezte, és csak azután lépett le. A harmadik rendesen bevégezte a reá bízott feladatot, megtartotta a szabályos próbaüzem időtartamát, megírta a szerződést, aláírás meg pecsét is került a dokumentumokra. Aztán telefonált, hogy a papírok von X úrnál vannak, Ő utazik tovább Sveicba, a felesége és a gyerekei már várják.

Minden egyes disszidens akció után az igazgatót berendelte  BM illetékes osztálya, és nagyon dörgedelmes számonkérésnek vetették alá. Nem tudott mit felhozni mentségére, hiszen nem foghatta minden kiutazó dolgozójának a kezét, de még meg sem zsarolhatta, mert valamennyi előre elrendezte a sorsát, családja áttelepítését anélkül, hogy gyanút fogott volna bárki.

Szegény embert ág is húzza, tartja a mondás. Mert az ilyen veszteségek mellett még egyéb veszteségeink is voltak, amelyek miatt újból a BM nagyhatalmúi előtt kellett kiállni a felelősségre vonás kínjait.

Volt a digitális laborban egy sportolónk, válogatott úszó. Remek eredményeket tudhatott maga mögött, így beválogatták egy nyugat németországi , talán duisburgi nemzetközi versenyre. Nehezen engedték el, de a haza szempontjai a sportban is szempontok voltak.

 A verseny sikeresen lezajlott, a csapat hazafelé utazott már, amikor a mi derék úszónk hagyva csapot-papot, Bécsben elhagyta a magyar autóbuszt, mondván, ő marad, nem óhajt hazajönni. Rövid huzavona után a szakvezetés tartva a sportszövetség tekintélyén eső csorbától megpróbálta erőszakkal visszatartani a „hálátlant”, de eredménytelen, így elváltak útjaik.

Bajnokunk, a Pesten élő menyasszonyával már korábban, napokon keresztül telefonálgatott, egyeztettek, és a terv szerint még aznap este szerettek volna találkozniuk a bécsi pályaudvaron. Amikor elhagyta a csapatot, azonnal telefonált is, hogy minden oké, mehet a hölgy.

De a hölgy bizony nem mehetett. Ugyanis az utolsó napon bevonták az útlevelét, megtagadták a kiutazási engedélyét. Ez a kora délelőtti órákban történt.

Szerencsétlen fiú első döbbenete után nem tehetett mást, kiment a pályaudvarra, hogy jegyet szerezzen a legközelebbi, Magyarország felé menő vonatra. Kapott is, valamikor kora délutánra. A mennyei terv, az új világ, a szabadság képzelete, és egy sor ki nem mondott, el nem érhető elképzelés egyetlen telefonálástól kártyavárként veszett a semmibe. Egy világ dőlt össze benne. A menyasszonya - szüleit kivéve - egész rokonsága Sveicban élt, és tudtak a fiatalok tervéről, készültek is minden szinten a fiatalok fogadására.

Közben itthon, a leányzó apja, aki egyébként befolyásos személy volt minisztériumi szinten, vállalta a meghurcoltatást egyetlen lányáért, hetvenhét telefonálás után talált is gyors protekciót. Még a déli órákban visszakapta a leány az útlevelét, így az első vonattal elindulhatott a boldogsága felé, Bécsbe. A sors csúf tréfája volt, hogy a győri pályaudvaron egymás melletti vágányon várakoztak, anélkül, hogy tudták volna, így kerülték el egymást.

Amint a fiú Pestre érkezett, rohant a magába roskadt leányzóhoz. Akkor tudta meg, hogy mi történt.

Az új helyzet az újabb és újabb telefonálások után egyre csak bonyolultabb és egyre kilátástalanabb lett. Napok teltek el, de nem adódott jó megoldás. Hivatalosan Ő csak két év múlva utazhatott volna, amit semmiképp nem volt hajlandó tudomásul venni. Kell lennie legalább egyetlen megoldásnak. Ezt mondogatta magában, szakadatlan.

A fiú barátja Szusz, egyben sporttársa is - becenevét a porszívóhangot adó tüdejéről kapta - kitalálta a megoldást, amit egyetlen éjszaka alatt megbeszéltek, a részleteket is kidolgozták. Harmadnap elindultak vonattal Kaposvárra, majd onnan Lentikápolnára. Szusznak rokonai éltek ott, akiktől sok fontos információt kaphattak a magyar-jugó határ átjárhatóságáról. A család kerített egy ismerős embercsempészt is, aki az éj leple alatt, jutányos áron átsegítette őket a hivatalosan megszüntetett, ám egyáltalán nem veszélytelen aknamezőn. Az aknákat ugyan már rég felszedték (hivatalosan), de maradtak példányok, elmaradt darabok, amik okoztak tragédiákat, meg súlyos csonkolási baleseteket sok év után is. Nem nehéz elképzelni, mit érezhetett a két srác a vak sötétben, félve attól a robbanástól, ami akár az életüket is veszélyezteti, de az esetleg megmaradó fél láb sem volt csábító.

Egy kis szerb település határában várták be a reggelt, ahonnan autóstoppal, turistaként kívántak tovább utazni. Nem volt egyszerű vállalkozás. Késő délutánig nem találtak alkalmas járművet. Akkor egy rendőrségi autót sikerült véletlenül leállítaniuk. Ami ezután következett, még meredekebb volt. Az igazoltatáskor kiderült, hogy sem útlevelük, sem turistákhoz illő mennyiségű pénzük nem volt, tehát mindenképp szabálytalan úton járnak. A letartóztatást elkerülendő, gyors futással az erdőbe menekültek, ahol aztán a szerv még sokáig kereste őket, még lövöldöztek is utánuk. A futást jól bírták, hiszen élsportolók voltak, így gyorsan haladtak a vélt délnyugati irányba. Se csomagjuk sem irataik nem voltak, ami előny a menekülésben, de hátrány a hivatalos világgal szemben. Négy napig bujkáltak, és amikor csak lehetett, egyre haladtak a tenger felé. Ljubljanából a pivkai vasúti elágazásig egy tehervonaton, amolyan potyautasként húzták meg magukat. A gőzmozdony füstjétől rémséges állapotban ugráltak le a nyitott vagonról. A sok korom és füst még a lelküket is átjárta. Szinte fuldokolva értek földet. Onnan már csak negyven kilométer a tenger, de a keresztező hegység kopár meredek oldala nagyban hátráltatta a haladásukat. Szinte vidámak, elszántak voltak, két belevaló, igazi kalandorként élték meg mind ezt.

Erejük fogytán, napok óta alig ettek valami ehetőt, leginkább kerti gyümölcs volt a felhozataluk. Abból is csak szerény.

Aztán a Trieszti-öböl partján, Piran halászfaluhoz éjszaka érkeztek. A Hold épp fogyó harmadában volt az égen, az úgy, ahogy segítette őket. Nem akarták, hogy bármilyen nyom is maradjon az őket keresők dolgának megkönnyítésére, ezért nem mutatkoztak. Egy domboldali, kiszáradt szántóföld mezsgyéjén álló hevenyészett kunyhóban töltöttek két napot, amíg kipihenték az emberpróbáló menekülés kínjait. Valami ennivalót is tudtak szerezni egy közeli gyümölcsösben, és csak pihentek, egész napon át.

A tenger! Igen, a tenger! Mivel jó úszók, azt tervezték, hogy az öböl vizét átúszva kikerülik Trieszt városát vízen, és úgy kerülnek olasz felségterületre. A tervről senkivel nem beszéltek otthon sem, nem akarták senkire rávarrni ezt az örült ötletet. Zavartalanul akartak menekülni és az esélyét sem akarták annak, hogy a rendőrség az otthoniaktól bármilyen úton megtudja, hol kerestessék őket idő előtt. Majd olasz földről üzennek vissza, és előre, hogy itt vagyunk, megérkeztünk!

Amint alkonyodott, megkerülték a falut, és egészen a vízhez lopakodtak. Egyetlen emberrel sem találkoztak, akitől esetleg tartaniuk kellett volna, tehát minden a terv szerint, a legnagyobb rendben történt. Már csak a víz! A nagy víz az akadály! Milyen romantikus is tud lenni egy őrült vállalkozás, ha megfelelő emberek vállalkoznak őrültségekre. Halkan beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott, de egyetlen egyről szó sem esett. A félelemről! Vagy azért, mert nem is volt bennük ebből a fajtából, vagy csak nem merték elárulni egymásnak a legbelső szorongásaikat. Hatalmas csend lakott a parton, még hullámok is alig-alig csörgették a parti fövenyt.

Amint majdnem teljesen besötétedett, hátrahagyva feleslegesnek ítélt ruhadarabjaikat, leegyszerűsített öltözékben, öntudatosan, magabiztosan úszni kezdtek. A víz majdnem kellemesnek hatott, de ezzel egyáltalán nem törődhettek. Ezt észre sem vették, csak a távoli nagy cél lebegett előttük. A holdfény teljesen elhalványult, majd sötét felhő takarta be az eget, csak a távoli, parti fények adtak némi tájékozódási lehetőséget. Az irány tartása volt a legfontosabb. A fekete éjszakánál csak a fekete víz volt feketébb. Órájukat egy vízhatlan tasakban, az övükben tartották, de nem számított, hány óra van. Az időkérdésnek csakis a cél után lesz jelentősége. Úgy számolták, hogy van nyolc órájuk reggelig, ami alatt bőven átúszható az az öböl, az a nagy feketeség, nagy ívben elkerülve a város fényeit. Eleinte beszéltek egy-egy rövid mondatot, vagy elejtett szavakat, de egyre ritkábban szólaltak meg. Tartalékolták erejüket, nem tudhatták, mi vár rájuk a sötét éjszakában.  Társaságban, mégis magányosan, saját gondolataik rabságában tempóztak egyszerre, mintha vezényszóra tették volna.  Szusz néha köhécselt egy kicsit, amolyan affektálós köhögéssel, nem szokta a tengervizet. Gondolatai inkább praktikusak voltak, amit néha megosztott társával, de igazán semmi rendkívüli nem foglalkoztatta. Csakis a terv hibátlan kivitelezése járt a fejében. Kollégánk pedig teljesen elmerült a  képzelet világában. Elképzelte százféleképp, hogy reagál majd a leányzó, ha megtudja, hogyan oldották meg a megoldhatatlant. Maga előtt látta termetét, meleg barna szemét, sportosan rövid és erősen göndör fekete haját, szép metszésű, sémi arcélét. Kifejezetten nőies alkatán jól elrendezett mindenét, és a mindig mosolygós, jókedvű egyéniségét. Ettől aztán egyre türelmetlenebb volt, egyre csak az időt sürgette, hajtotta volna a mielőbbi találkozás reményében.

És úsztak! Éjfél tájban egy nagy óceánjáró majdnem elsodorta őket. Úgy húzott el mellettük, hogy a hajóról észre sem vették, hogy „ember van a vízben”. Alig tették túl magukat ezen a kalandon, egy kis hajó közelített, amolyan parti őrségi gyors naszád. Azonnal megfejtették a helyzetet. A nagy hajóról mégis észrevehették őket, és riasztották a parti őrséget.

- Most mindennek vége! …mondta Szusz. A francba! Hát erre nem számíthattunk!   … és egyszerűen csak megálltak, nem tempóztak. Várták az elkerülhetetlent. A naszád fényszóróval pásztázta a vizet és félgőzzel haladt először feléjük, majd nagy jobbívű kanyarral, a parti fények felé. Fejük felett többször is átcsapott a reflektor fénye, de nem találtak rájuk, igaz, lehet, hogy nem is őket keresték. A nagy ijedelemnek lassan vége lett, mert a hajó egyre távolodott, egyre pásztázta a vizet, de már nem jelentett veszélyt. Aztán ismét hosszú, elnyújtott tempókkal haladtak a megkezdett irányba. Akkor már ötödik órája úsztak a már kissé pirkadó ismeretlen felé.

Lassan, de csak nagyon lassan világosodott. A város fényei lassan elhalványultak, majd teljesen elnyelte őket a pirkadat.

Négy óra tájban Szusz váratlanul megszólalt…

- Te rúgtál meg?   A francba, nem tudsz vigyázni!  Ejh! De hülyén érzem a lábfejem! És lihegve, dohogva tempózott.

- Hogy is lehettem volna én! Legalább három méterre vagyok tőled. … így a másik. Még motyogott valamit, de nem volt jelentősége.

Egy perc sem telt el, hatalmas csobbanás és egy félbefojtott artikulátlan nyögés törte meg az alig hallható csobogásukat. Szusz eltűnt a víz felszíne alatt. A levegőtől buzogó folt közepén néhány másodperc múlva feljött és beszéd helyett csak a levegőt kapkodta szinte fuldokolva, és hebegett érthetetlenül, nagy fájdalmában, aztán újabb csobbanás, a fiú ismét eltűnt a víz alatt. Emez csak várt, egyhelyben taposva a vizet, és visszafojtottan, szinte rémülten kiabálva Szusz nevét, szólítgatta társát. Percek teltek el, de semmi sem történt. Semmi!

Szemeit meresztve egyre csak Szusz helyét bűvölte idegesen. Minden pillanatban valahonnan a felbukkanását várta, látta, de vízióit, nyilván, csak az ijedtség okozta, valójában síri csend maradt Szusz után. Akkor fogta fel, akkor zuhant rá a borzalmas tudat, hogy a társát elrabolták, felfalták mellőle a cápák. Ez a felismerés villámcsapásként érte. És amint felfogta, helyzetét, mérhetetlen idegesség, és kimondhatatlan félelem vett erőt rajta. Cápa! Cápa! Talán több is! És most ő következik!

Bár az út nagyobbik részén már túl voltak, amikor bekövetkezett ez a szörnyű tragédia, de nagyon messze volt még a vége. Hát nekifeszült, és izmai minden erejével, eszeveszetten hajtotta magát, szinte önkívületben úszott versenyt az idővel, és a halálfélelmével. Minden pillanatban azt érezte, hogy őt is megérintette valami a mélység felöl. Hiába igyekezett, úgy érezte, hogy semmit nem halad, csak egyhelyben úszik. Azt mondják az okosok, hogyha valaki nagyon közel áll a megsemmisüléshez, halálfélelmében pillanatok alatt lepereg előtte az egész élete. Hát valóban ez történt. Az eltelt huszonnégy év minden fontos és kevésbé fontos momentuma, emberi kapcsolatai és minden, amire csak emlékezni lehet, átfutott előtte. Itt a vég, ez már a vég, szajkózta monoton, rémülten, és kapaszkodott a semmibe, a reménybe, fújtatva menekült.

A parti fények ugyan már rég elhalványultak, de a távolság, a megmenekülés, az élet még mindig legalább kétórányira volt. Elcsigázott izmai már-már alig engedelmeskedtek, csak a tudatalattija hajtotta abból a pokoli világból  az élet felé. Az önkívület határán már vízióiban azt is hitte, érezte, hogy már nem is úszik, hanem ő is martalékul esett a haramiáknak. Már nincs ereje, így nincs értelme a menekülésnek sem. De aztán újabb impulzusok jöttek az élet felöl, ismét hajtani kezdett. Kis vízhatlan hátizsákszerű csomagját tudatosan levetette, eldobta a bennlévő minimális holmival, hogy gyorsabban haladhasson, és önkívületben így közelített a parthoz. Jó példája volt ez annak, hogy az ember sokkalta többre képes, mint valaha is hinné. Az utolsó néhány kilométerre már nem is emlékezett.

Amint partot ért, még volt ereje kimászni a fövenyre, két laposra koptatott sziklatömb között, aztán mély, pihentető ájulatba, mint valami mennyei álomba merült.

                                                                 ***

A rijekai kórház intenzív osztályának folyosóján, egy rendőrségi megbízott és egy orvos tanakodott, mi legyen az ismeretlen, önkívületben, tehetetlenül fekvő, ám meglepően jó arcú fiatalemberrel. Papírjai nem voltak, senki sem kereste az ideig. Nem volt mit tenni, várniuk kellett, amíg visszanyeri tudatát. Azt pedig nem tudták megjósolni az orvosok sem, hogy ez mikor következik be.

A harmadik napon felébredt. Amint szemét kinyitotta, zavartan nézte a helyet, ahol feküdt. Ágyban, takaró alatt, infúziós csövek közt. Hamarosan egy ápoló férfi szólította, de nem értette a nyelvét. Mintha a túlvilágon lett volna. Minden értelmetlen körülötte. Nem értette sehogy sem, hogy van ez, amikor a tengerben kell, hogy legyen. Ágyában fekve, tekintgetve körbe-körbe, egyre csak a nagy vizet kereste.

Aztán orvosok és civilek vették körül, akik kiderítették, hogy a beteg egy magyar. Volt egy magyarul alig beszélő nővér a kórház laborjában, őt kérték segítségül. A teljes sikerre persze még várniuk kellett, mert a beteg nem emlékezett semmire. A nevét sem tudta!

Így telt el egy hét, mire derengeni kezdett a világ. Aztán egyetlen nap alatt minden a helyére került. Estére a rendőrség kiderítette a rokonok elérhetőségét, akik másnap délre megérkeztek.

A menyasszonya Bécsből, annak rokonai pedig Lugánóból.

A tejes felépüléshez öthétre volt szüksége. Az a hosszan tartó halálfélelem, ami egyfolytában gyötörte, amíg kiúszott, nagyon nagy kárt okozott az elméjében.

Ma Bernben, egy úszóiskola tulajdonosa és egyben edzője, négy unokájának boldog nagyapja.

A tragikusan és az ő ügyéért elhunyt barátja megözvegyült édesanyját a kilencvenes évek közepén magához vette a berni házába.