A hozomány!                                                                   K.S.T.

Heteken át semmit sem tudtunk a külvilágról, csak az óvóhely dohos levegőjét szívtuk. A szellőztethetetlen, két emeletes pince minden illata és szaga egybevegyült a mosdatlan, piszokszagú lakók testszagával és az illemhelynek használt legtávolabbi pincezug penetráns bűzével. Nem is beszélve a mindenbe beivódó füstös petróleum szagáról. Ruhánk, hajunk, talán még a leheletünk is petróleumszagú volt. Nem tudhattuk, mikor van nappal vagy éjszaka, azt sem, hogy felettünk az ágyúgolyók és aknák fütyölve éppen melyik irányba tartanak. Oly nagy volt a háború zaja, hogy nem vettük észre, hogy a fejünk felett a házat két aknatalálat érte, és hogy az udvarunkról a német parancsnokság összes teherautója és egyetlen személyautója, egy kétéltű VW is észrevétlenül eltűnt. Nagyon közel volt már a front és egyre nyugtalanítóbb volt a tudat, hogy hamarosan bejönnek az oroszok. Az emberek annyi mindent mondtak már előre arról a seregről.

Erről nekem csak a hetekkel korábban történtek jutnak eszembe. Az udvaron nagy tüzet raktak a felnőttek és a lakásokból ruháskosarakban lehordott sok kupac könyvet elégették. Ma sem tudom, mik lehettek a szépkötésű, aranyozott, bordás bőrkötésű könyvekben, de a hírek szerint, „…ha az oroszok ezeket megtalálják, mindenkit kivégeznek, esetleg elhurcolnak. Ha csak a fele igaz is, pokol lesz az életünk, ha egyáltalán túléljük.”… mondogatták a felnőttek, hisz jómagam épp ötéves voltam, fel sem foghattam a helyzet komolyságát, a világ nagy dolgait. Egyszerűen csak féltem, mert mások is féltek.

1944. december 31-én éjszaka, síri csend lepte meg az addig aknavetőktől és messzehordó ágyúk tüzétől szakadatlanul dübörgő eget, és a patakvölgyet, ami Mátyásföld és Cinkota között volt. Ott állt a frontvonal hetekig. Naponta többször is hallottuk, amint a kelet felöl érkezők megafonokkal, magyarul ismertették a front állását, és a lakosságot óvták az ellenállástól. De azon az éjszakán egyetlen puskalövés, egy felderítő repülő hangja, egy hangos szó sem hallatszott. Tökéletes fegyverszünet volt. Szilveszter éjszakája. A felnőttek kimerészkedtek az önkéntes börtönünkből, és csodálkozva beszélték, amit kint tapasztaltak. Volt, aki örült, voltak hitetlenkedők, de mivel mindannyian hús-vér emberek, hát féltették az életüket és sokszor már azt sem tudták, hogy kitől, vagy mitől.

Reggel aztán megint elszabadult a pokol, csak már egészen másképp. Mérhetetlen dobogás, kiabálás, hangoskodás közepette egy sereg idegen hangú, irdatlan mocskos külsejű, sötét tekintetű, fekete szakállas, csúcsos sapkás katona törte ránk a pinceajtót. Kiabáltak velünk és egymással is, hosszú, szuronyos puskáikkal ügyetlenül hadonásztak a szűk helyiségekben. Egyik-másikunkra ráfogták, hogy nagyobb legyen a hatás, és ördögi gyorsasággal mindenünket feldúltak. Csatatérré vált az óvóhelyünk. Aki útjukban volt, azt arrébb taszították. Ha tudott talpon maradt, ha nem tudott, fölbukott a félhomályban. A katonák persze semmit sem találtak. Igaz, mit is találhattak volna?! Aztán mindenkit egyenként megnéztek közelről, az asszonyok fejéről még a kendőt is levették. Mit levették; letépték. Nagy látvány lehettünk. Hathétig egyáltalán nem tisztálkodhattunk, de azt hiszem, ez nem is számított. Az egyetlen petróleumlámpánkat leakasztották a falról, azzal vizsgálódtak. Amikor végre elmentek, azt is magukkal vitték. Apám szerint románok voltak. Ott maradtunk tizenegyen, a tíz méter mély sötétben. Egy-egy öngyújtóban még volt némi benzin, meg egy kis bádogkannában kevéske tartalék - mert akkoriban ez volt a módi, nem a gázöngyújtó -, de a helyzetből adódóan azonnal spórolósra fogták a használatukat. Nem tudhatták, hogy mennyi időre kell még beosztani.

Újév napján este, már nagyon késő volt, a legtöbben már aludtak, vagy csak épp elhelyezkedtek, felvették a szokásos, alvásra alkalmas helyzetüket, amikor újból nagy robajra ébredtünk. Mire felfogtuk, hogy mi történik, máris hat-nyolc katona nyüzsgött a pincénkben. Elsőként apámat molesztálták, hogy biztosan partizán. Hol tartja a fegyverét? Kik vannak még a házban partizánok? És egy sereg hiábavaló kérdéssel bombázták, amikre nem volt válasz, illetve nem kaptak jó választ a katonák. Ők nem románok, hanem már ruszkik voltak, és volt köztük egy magyarul tökéletesen beszélő katona, aki a vallatást vezette, illetve tolmácsolt. A jó válasz a mindent beismerő lett volna. Hamar megunták a hiába való kérdezősködést, és egy hirtelen fordulattal apámat pillanatok alatt kipenderítették az óvóhely ajtaján, és magukkal vitték. Még a kabátját sem engedték felvenni. Úgy, ingujjban lökdösték maguk előtt fel a lépcsőn, majd ki, a jeges éjszakába. A katonák másik csoportja, akik nem apámmal mentek, magukkal vitték az egyik, fiatalasszonyt. A törékeny, kistermetű, csont-bőr, két gyerekes özvegyasszony férje hetekkel korábban esett el az orosz fronton.

Síri hangulat és pokoli csend maradt ránk. Csak az egyetlen, sózott benzinnel működő mécses lángját bámultuk, és mindenki gondolata az elhurcoltak körül járt. Megállt az idő és egyhelyben fájt, de nagyon. Ennél már az is jobb volt, amikor a házunk felett ágyúgolyók fütyültek.

 Jóval éjfél után apám visszajött. Őt az udvaron álló gesztenyefa alá állították, egy szál ingben a mínusz tíz fok hidegben, és sötétben, géppisztollyal körbelövöldözték, majd két órán át, hogy beszéljen a többi partizánról. A részeg katonák végül belátták, hogy a képtelenséget a legnagyobb megfélemlítéssel sem tudják beismertetni apámmal, ezért visszaengedték. Plédbe burkolózva, szótlanul ült egy használatból kivetett konyhai széken. Ijedt tekintete, sápadt arca sok mindent elárult.  Ellenben az elhurcolt asszony csak másnap délelőtt került elő. Őt a front elöl menekülő családok üresen hagyott házaik, villáik valamelyikébe vitték és igazi frontkatonák módjára egy mohó hadsereg gázolt át rajta reggelig. Szerencsétlen sem élő, se halott nem volt. Sírni sem volt már ereje. Üveges tekintettel nézett a pislákoló lángba és szenvtelenül motyogott valami érthetetlenséget.

A katonák egész nap jöttek, mentek, mindegyik vinni akart valamit. De hát mit, amikor már semmink sem volt? Valaki kimerészkedett a pincéből, hogy kiderítse, mi történik a felszínen. Szomorú hírekkel tért vissza. Fent a lakás ajtaját is levette valaki és elvitte. Épp akkor ment felderíteni, amikor az egyik komódot cibálták ki az ajtón a katonák.

Az időtlen idő ismét elhozta az estét. Hangos dulakodásra, dörömbölésre figyeltünk fel. Megint katonák jöttek. Többen egyszerre. Megismertük az előző esti csapat főkolomposát és néhány társát, de újabbak is voltak köztük. A magyarul beszélő katona helyett egy civil magyar tolmácsuk volt. Amint belépett a civil, apámra mutatott.

Ő az!  - mondta, és ügyetlen kézmozdulattal siettetni próbálta a katonákat.

Miként az előző este, akkor is kituszkolták az ajtón, de a lépcsőn felfelé lépkedve felvehette a vasutas kabátját, amit ő mikádónak nevezett. A csoport másik fele megint a szerencsétlen fiatalasszonyt kereste, és hamar meg is találta, hisz egy bejárata volt a pincének, elmenekülni nem lehetett. Őt is magukkal vitték. Majdhogynem jajveszékelt, amint hallottuk távolodóban elhaló hangját, aztán megint a síri hangulat, pokoli csend maradt utánuk. A felnőttek reggelig beszélgettek, taglalták a lehetséges történéseket, mert apám sem jött vissza, mint előző éjszaka. Valami nagy baj történhetett, tördelte kezeit és csendben sírdogált anyám. Mi lesz velünk, ha nem látjuk többé? Mi gyerekek, pedig jobbára aludtuk az igazak álmát, nem éreztük át azt a mérhetetlen aggódást, ami az elhurcoltak miatt volt a levegőben.

Reggel csöndes léptekkel jött valaki a lépcsőn. Vegyes érzésekkel figyeltük a közeledőt. Az ajtó kinyílt, apám lépett be rajta. Mosolygott, szemei ragyogtak. Mindkét hóna alól egy-egy nagy, mosolygós frissen sült kenyeret tett az első helyiségben álló asztalra. A váratlan érkezése és az egész történet, amiben este óta része volt, mindnyájunkat elkápráztatott

Apám nem volt katona, mert sok problémája volt a gyomrával, volt gyomorlyukadása és már két gyomorműtéte is. A tanult mestersége pék volt, amit sokáig művelt Sárváron, Pápán, Győrben és utoljára az egyik cinkotai pékségben. Az utóbbi tulajdonosa egy zsidó ember volt, akit családjával és megannyi sorstársával együtt elhurcoltak a nyilasok vagy a németek, ezért a pékséget be kellett zárni. Ekkor kényszerült a vasúthoz. Sokan emlékezhettek a pékre, Sándorra, mint ahogyan az éjszakai civil is csak azért jött, hogy megmutassa a katonáknak a péket. Szükség volt egy mesterre, aki a tiszteknek képes kenyeret sütni. Azt ígérték apámnak, hogy ha rendesen elvégzi a dolgát, esténként eljönnek érte, és autóval elviszik, nehogy valami illetéktelen más útra terelje, például „egy kicsi robotra”, és minden reggel hazahozzák a családjához. Ezen felül minden nap kap két vekni kenyeret a legfrissebb sütésből. Ha nem ezt teszi, akkor „kaput”! Ezzel a választása egyértelmű lett, nehogy „kaput”! Így történhetett, hogy a front kellős közepén, az addig csak elhullott, csont keményre fagyott lótetemek májából és egyéb, ehető darabkáiból tartottuk fenn magunkat, a gondviselés friss, puha kenyeret adott. Szinte hihetetlen, hogy amikor azokban a hetekben a budapesti pincékben tízezrek koplaltak, sokan éhen is haltak, nekünk naponta meleg kenyér volt az asztalunkon.

Persze, mindez nem változtatott szegény Iluska sorsán. Őt esténként elvitték, szerencsétlent betegre strapálták. Néhány nap multán már jártányi ereje sem volt. Végül egy este már nem jöttek érte. Ellenben eljött egy félszeg, alacsony, sánta katona, akinek mindkét lába balra görbült. Hozott Iluskának barna papírstanecliben kristálycukrot, németektől visszamaradt gombapástétom konzerveket és egy csupor mézet. Ja! Meg a gyerekeknek felhúzható játékautót. Szép tengerészkéket. Még zenélt is. A „Madonna Klára kezdetű dalt tilinkózta, amikor felhúzták. De a legizgalmasabb az volt benne, hogy nem esett le az asztalról, mert a szélénél visszafordult. Később Iluska elmondta, hogy az őt bitorló haramiák mellett ez a szerencsétlen is ott ólálkodott, és a végén még neki is jutott a gyalázatos koncból, de úgy látszik, ez a katona egy kicsit más volt, mint a többi. A jelek szerint megkedvelte vagy inkább megszánta, esetleg beleszeretett a kiszolgáltatottságában mindenki Iluskájába, és kedveskedni próbált neki.

Néhány nap után megint eljött egy zsákkal a vállán. Télvíz idején szerzett egy fél zsák krumplit és vöröshagymát, a gyerekeknek meg valamiféle papírba csomagolt apró cukorkát, amit egy kisebb zacskóból az asztalra öntött és diadalittasan várta a hatást. Szerencsétlen ördög, ha tudta volna, hogy mennyire nem kívánatos személy volt körünkben. Iluska úgy gondolta, hogy szennyes ez az egész adomány és esze ágában sem volt hozzányúlni, de aztán aludt rá egyet. Ha már kapta ezeket a dolgokat, aminek minden dekája segít a túlélésben,  és egyébként is istentelenül rászolgált, igenis elfogadja és a sok hetes koplalás után egy kicsivel jobban táplálhatja gyermekeit, és természetesen felajánlotta, hogy vegyünk a csomagból magunknak, amennyire csak szűkségünk van.

Néhány hét eltelte után, amikor már megnyugodtak a kedélyek, látszólag minden a régi kerékvágásba került, és már nem csak a pince volt az életterünk, hanem a nappalokat már a lakásunkban maradt holmik között tölthettük, két katona jelent meg és Iluskát kereste. Őt a lehetőségekhez képest a háziak igyekeztek úgy elrejteni, hogy ne legyen szem előtt, nehogy ismét megtörténhessen a korábbi gyalázatos dolog. De hát akadály nincs a megszálló katonák előtt, Iluskát megint elvitték, de most autóval távoztak. Négy napig semmit sem tudtunk róla, az ötödik nap korareggel betámolygott az ajtón, kimondhatatlan állapotban még végigbotorkált a pince hosszú termén, aztán a sötét sarokban összeesett. A felnőttek próbáltak segíteni a szerencsétlenen, de sokat nem tehettek érte. Orvosról hallani sem lehetett. Legalább ötven órán át hevert a pincében egy rozsdás vaságyon, eszméletlenül. Már szinte lemondtak róla, mert semmire nem reagált. Csak alig érezhetően pihegett.

Egyszer épp senki sem volt mellette, amikor váratlanul hangok hallatszottak a sötétből. Iluska vizet kért. Hangja erőtlen, alig hallható volt. Pista bácsi az öreg suszter vitt vizet egy fületlen bögrében. Az asszony ivott néhány kortyot, azután a gyerekeit kereste.

Nagy volt az öröm. Mintha újjászületett volna.

Újabb néhány nap után „Görbeláb” megint eljött, megint Iluskát kereste. Akkor már tudtuk, hogy ő nem jelent veszélyt az asszonyra, nem fogja ismét elvinni, ezért előjött a rejtekéből.

A katona elköszönni jött. A front haladt nyugat felé, és őt is elvezényelték a csapatával, mint hadtápost. Ő volt hivatott az ezred tiszti konyhájára előteremteni a mindennapi ellátást. Nyilván, azért volt módja az ajándékba hozott dolgokhoz hozzájutni.

Az óvóhelyen volt velünk egy, a harmincas években Lengyelországból bevándorolt bácsi, a kőműves Piszecky úr, aki meglehetősen jól tudott kommunikálni az orosz katonákkal, ő beszélt „Görbeláb”-bal is. Hosszasan beszélgettek, közben a katona leült egy háromlábú székre. Egyik pillanatban majdnem hanyatt esett  vele, amitől mi gyerekek, félszegen, de jót nevettünk. Majd, mielőtt elment, szertartásosan felállt, zavarában nem is tudta mit kezdjen kezeivel, szakadozott köpenyével, csak szerencsétlenkedett. Végül megemberelte magát és ünnepélyesen megkérte Iluska kezét a lengyel kőművestől. Azt mondta, hogy ha vége lesz a háborúnak, eljön Iluskáért és magával viszi az Uralon túlra. Ezt többször elmondta és nyomatékosíttatta Piszecki bácsival is. Könnyes szemekkel hátrált ki az ajtón, és még sután, gyerekesen vissza is integetett.

A hadi állapotok változtak, szabadabban jött-ment mindenki, és az emberek már tudtak foglalkozni egyéb dolgokkal is, mint a túléléssel. Kitavaszodott, majd a nyár folyamán már a kiskertek is adtak elfoglaltságot. Kezdtük elfelejteni a borzalmakat, miközben jöttek-mentek a hírek. Igazak, igaztalanok. Ki tudta mi az igazság? Ellenben az orosz katonaság parancsnoksága beton keményen letelepedett a szomszéd utcában. Bármennyire is otrombán hangzik, de ez bizonyos értelemben biztonságot adott a környéken maradt lakóknak, mert akkor már nem volt szabadrablás és egyéb túlkapás. Ha mégis történt rablás, vagy valamilyen komoly bűncselekmény az orosz katonák részéről, a major rövid úton igazságot szolgáltatott, vagyis a katonát a helyszínen főbe lőtte.

 A sarkon túl egy másik ház aljában egy kis közösség épp úgy vészelte át a kemény heteket, mint mi. Amint lehetett, összejöttünk azokkal. Ők csak heten voltak, de időközben egy férfi meghalt. Ma sem tudni mitől. A ház asszonya, a nagyhangú, kövér Mészárosné, ugyan rendesen megfogyatkozott, de lényegében épp olyan hatása volt, mint annak idején. Becsületes mestersége madam volt egy nyilvános házban, ezért nagy kerítő hírében is állt. Amikor meghallotta Iluska és Görbeláb történetét, azonnal akcióba lendült. Bíztatta Iluskát, hogy ha visszajön a katona, menjen csak el vele. Nyugodt élete lesz, nem olyan, mint ami itt vár ránk. Hosszú ideig feladatának érezte ennek megszervezését, pedig a „frigy” másik fontos kelléke, Görbeláb, valahol a front mögött, messze a magyar határtól nyugatra szolgált, vagy talán már nem is szolgált.

De mint minden csoda, ez is három napig tartott, hát ennek is a feledés lett a sorsa. Már nem is beszéltek a háborúról, csak nagy ritkán, ha valaki a hozzátartozójáról hallott valamilyen hírt. Még Görbelábról sem esett szó.

Szeptember végén, szép, őszi délutánon a kert kapujánál valaki a csengő madzagját rángatta. Villanycsengő helyett egy vékony acélhuzal lett a csengővezeték, aminek a végére apám egy rugóva ellátott kolompot szerelt. Ez akkor is megszólalt az eresz alatt, ha valaki csak kinyitotta a kaput. A csengető csakis idegen lehetett, mert aki ismerős, az tudta, hogyan lehet bejutni. Apám éppen otthon volt, mert egyébként már teljes erejével működött a vasút, és ő is rendszeresen bejárt a Rákosi-pályaudvarra, szolgálattételre. Ő ment a kapuhoz, ő volt a háznál a legtekintélyesebb férfiember. Ziláltan szaladt vissza, és újságolta a hírt, hogy itt van a kapunál Görbeláb. Hamar hívták Piszecki bácsit - aki közben elvesztette bal karját egy eltévedt gránátszilánk miatt -, hogy tolmácsra van szükség.

Görbeláb szinte sötét barnára sült arccal, hátán kis katonai hátizsákkal, gyerekes szégyellőséggel emlékeztette a családot, hogy ő annak idején tisztességesen megkérte az asszony kezét és most eljött érte, hogy teljesítse ígéretét. Szegény IIluska se köpni, se nyelni nem tudott. Majdnem megháborodott a történetek felelevenítésétől. Kézzel-lábban tiltakozott az ajánlat ellen. Görbeláb nyugodt maradt, és azt mondta, hogy nincs baj, visszajön másnap, addig a nő gondolja meg a dolgot. Volt is nagy ribillió. Még Mészárosné is felelevenítette harci tudományát és minden érvet bevetett, csakhogy az asszony elmenjen Görbelábbal.

Már reggel nyolc tájban megjelent a katona a válaszért. Bebicegett az udvarra, és vele jött egy tarka tehén, amit a szarvaira tekert kötélen vezetett. Az udvaron volt hat vagy hét óriás feketefenyő, alatta a hajdani finom pázsit nyomai látszottak. A német teherautók szinte teljesen kitaposták az ősz folyamán. Görbeláb álldogált néhány percig, majd a tehenét nagy üggyel-bajjal az egyik vastag fenyőfához kötötte, ő maga meg szertartásosan leült a hortenzia-ágyás sarkánál a fűre. Azt mondta Piszecky bácsinak, hogy addig nem megy el onnét, amíg Iluska el nem határozza magát. Aztán hosszú mesélések következtek, néha nevetgéltek, szomorkodtak, amíg várakozott. Az öregnek mesélte, hogy épp Kufstein mellett volt, amikor vége lett a háborúnak. Annyira belefeledkezett a háborúba, hogy szinte zavarta, hogy már vége. Nincs tovább. Mihez fog kezdeni háború nélkül(?). Még volt egy ideig a győztes seregben hivatalos  összetartás, de aztán ki-ki elindult hazafelé a nagy orosz hazába. Görbeláb onnan gyalog érkezett egyetlen kufsteini tehénkéjével, és készült tovább az Ural vidékre Iluskával. De hát Iluska a legszörnyűbb álmában sem gondolta, hogy valaha ilyen döntés elé kell állnia, nem is vállalta. Elege volt a ruszkikból!

Görbeláb nagyon nehezen, de végül megértette az idők szavát, hogy ha nem, hát nem. Hosszan búcsúzkodott, majd a tehenet Iluskának akarta adni, mivel úgyis neki hozta hozományként. Szerencsétlen állat Kufsteintől Mátyásföldig gyalogolt másfél hónapot, hogy egy magyar menyecskének nászajándéka lehessen.

 Görbeláb, az a szegény ördög ezzel is felsült, mert – természetesen – az asszony nem fogadta el. Mit is kezdene egy tehénnel egy magyar hadiözvegy egy mátyásföldi ház udvarán, kivált, még ha nem is ért a gondozásához.  

Kínos órák teltek szinte minden esemény nélkül, mire a delet elharangozták. Akkor végre elindultak. A tehén és Görbeláb. Két balra görbülő lábát esetlenül, de szaporán csapkodta egymás elé, és tízméterenként visszafordult, hogy integessen újra és újra, míg az utca lejtője örökre el nem nyelte.

Vagy a Magyar Hadügyminisztérium, vagy az orosz fogolynyilvántartás hibás volt, mert Iluska harcokban elesett férjura kilenc nap múlva hazaérkezett a tizenegy hónapos orosz fogságból.