Állati tört.4

Pajti

A negyvenes évek közepéig Mátyásföld volt a budapesti felső tízezer legelitebb villanegyede. A valóban tehetős családok ott rendezték be nyári rezidenciájukat. Gyárosok, nagykereskedők, híres orvosok, tudósok és a közélet számos más egyénisége a fővárosi lakása mellett itt, az akkor még Budapest határán kívüli Ó-Mátyásföldet tartotta erre legalkalmasabbnak. A település magassági szintje megegyezik a Gellért-hegy magasságával, ezért terjedt el, hogy a magaslati levegő miatt kívánatos az egyébként valóban felséges környezet. Minden telek legalább nyolcszáz, de a legtöbb ezerkétszáz négyszögöles volt, rajtuk egyedi tervezésű, ízléses, sokszobás, nemegyszer kétszintes, tornyos, télikertes villákkal. A kertek kizárólag parkosítottak, kellemes, meg giccses szobrokkal, szökőkutakkal. Ki angol, ki japán, ki pedig meghatározhatatlan stílusú, saját ízlése alapján csináltatott idilli kertet, formáltatta környezetét. Hatalmas, öreg fenyő-, juhar-, hárs- és platánfák közt számos futórózsa szaletli, teniszpálya, kerti uszoda és nem utolsó sorban automobil garázsok húzódtak meg a legkülönlegesebb kovácsoltvas és faragott-festett tölgy-kerítések mögött.

     A helység csendjének megőrzése érdekében bizonyos utcákba autóval be sem volt szabad hajtani. Az utca sarkán erős cölöpöket ástak az úttestbe és a járdákba. Ha valaki költözködött, akkor a trógerok, vagyis szállítómunkások az utcasarokról hordták be, néha száz méternél is nagyobb távra a sok himihumit.

     Hétvégeken már kora délután hallatszottak „Úgy simulsz Jána…”, Hamvadó cigaretta vég…”, „Hawai lány az első nagy szerelmem..”, meg „Stux úr…”, és sok-sok, különféle dallam a korabeli slágerekből, amik aztán estére megsokszorozódtak. A nyitott ablakokon át, hallható volt, hogy aznap épp melyik házaknál van nagyobb társaság. A kihallatszó zajokból harsány, már-már hivalkodó nevetések, kártyacsaták, ritkábban késhegyre menő politikai viták keveredtek a különféle zenei felhozatallal és töltötték be az estet, éjszakát. Összevetve: nagy élet volt a felső tízezer háza táján.

A volt Mátyás Király Parkban, az évszázados platánok százai között egy nagy, lapos tetejű épület komplexumban, a Clubban - össztánc volt hétvégeken, amihez a zenét Molnár úr szolgáltatta fiával és a kizárólag erre a célra életre hívott cinkotai szaxofonkórusával. Kiváló alkalom volt ez a lényeges és bizalmas információk cseréjére , meg új és újabb barátságok, szerelmek fűzésére, szövésére. A Club sportpályáján nemes vetélkedések, hétvégeken futball meccsek, és egyéb sportos megmozdulások tették változatossá egyik napot a másik után, ami leginkább teniszben bontakozott ki, és ahol a labdaszedő gyerekek a helység villáinak házmestergyerekeiből kerültek ki leginkább. Nagy kegynek számított azokból a családokból egy ilyen beválogatás.  

Aztán itt, a Mátyás Király Park helyén, a szocreál stílusú, négyemeletes háztömböket Rákosiék építették a II. Rákóczy Ferenc Katonai Középiskola számára, amikből lett a későbbi Országos Orosz Katonai Parancsnokság székhelye, sok évtizedre bebetonozva, fél négyzetkilométernyi területen. A közvetlen szomszédságában, a park főbejáratánál álló, mai Corvin Mátyás Gimnázium a negyvenes évek közepéig szállodaként, aljában mozi teremmel szolgálta a nyaralókat, tavasztól őszig. Kisgyerek létemre olykor-olykor beslisszoltunk a köríves-lejtős, sötétvörös brokáttal elsötétített folyosó ajtaján, és csendben néztük a csodát, legalábbis nekünk a mozi, csoda volt. Hatásvadász felvételektől rémülten rohantunk ki, amikor egy vonat épp felénk dübörgött, mintha a két sin közt ülnénk. Rémálmaim képei azok az élmények.

Az ősz beálltával aztán hamar kiürültek Mátyásföld villái, csend lepte el a Club épületét is, csak a vigyázó szemek, a gondnokok, a villák házmesterei maradtak télire, akik kicsiny lakásokban meghúzódva élték meg a nyár forgatagát. Nekik az ősz hozta meg a nyugalmat. Ilyenkor ők jutottak szerephez, élték társadalmi életüket. Jól ismerték egymást, ismerték egymás körülményeit, gondjaikat, bajaikat. Voltak köztük boldogok, a sorsukkal elégedettek, és szerencsétlenek, elégedetlenek. Kinek-kinek milyen lelkületű volt a házigazdája, aszerint élte a kiszolgáltatott, vagy megbecsült házmesterek életét.

A legtöbb háznál volt egy-két kedvenc kutya, melyek a gazdáékkal költöztek nyaralni, telelni. Csak kevés háznál hagyták a kutyát télire, házőrzőnek. Jobbára a kevésbé értékes kutyusok voltak a nem kívánatosak a belvárosi lakásokban. Soha nem maradt vizsla, spaniel, dobermann, és ki tudja milyen kutya a házmesterek szolgálatában. Bezzeg a pulikat, meg komondorokat, nem is beszélve az utcasarki terrierekről, nem féltették a hideg telektől, tengernyi hótól.

Kelety gróf özvegyének volt egy hosszú orrú BMW-je és egy Adlere, egy kényelmes, nyitott sportautója, de szinte csak a sportkocsit használta. Amikor 1943 őszén eladta mátyásföldi ingatlanát és elköltözött, magával vitte kedvenc Pajti nevű kutyáját, egy bozontos szőrű, szemesincs pulit. A téli lakása Budán, a Várnegyedben volt. Ott volt kénytelen meghúzni magát a kutyussal és egy neveletlen cirmossal. Addig a házmester család gondozta az állatot éveken át, mert a hölgy szinte állandóan utazott. Párizs, Melk, Abázia, Grindelwald, Fiume, Kaszablanka voltak a legfőbb állomásai, de volt Indiában, Japánban, átutazta Ausztráliát is. Általában egyedül tette mindezt. Semmi más célja nem volt, csak az utazás. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a kutya nagyon is a gondviselő család szívéhez nőtt, de az is ragaszkodott az „ igazi gazdái”-hoz.

A költözése napján a maradók még megszorongatták a kutyát, tudván, hogy minden további kapcsolatnak vége. Mindenki így hitte, hiszen ez a dolgok rendje. A két pici gyermek is sajnálta Pajtit, a pajtásukat, de nyilván nem fogták fel a történések végérvényűségét.

A tél komolyan bizonygatta jogait, volt is elég hólapátolás egy ezerkétszáz négyszögöles sarki telek körül. Aztán esténként, vacsoránál esett szó a napi eseményekről, háborúról, régi történésekről meg a kedves, vidám Pajtiról.

Február első hetében egy reggel, alig hogy kivilágosodott, valaki becsengetett a családhoz. Szokatlan a volt korai csengetés, hisz sem postás, sem más nem szokott virradatkor házalni, nem tudták ki lehet a hívatlan.

Az asszony ment kaput nyitni, akkor látta, hogy Verébné, a néhány házzal lejjebb lakó házmester felesége állt a kapunál. Már messziről kiabálta, azért csengetett, mert nagyon ismerős ez az állat. Itt didereg a kapu előtt. Amint az asszony a kaput kinyitotta, nyomban látott egy fekete szőrkupacot. Aztán a kupac felugrott és vinnyogva szaladgált körbe a nagy hóban, míg csak bírta szusszal. Aztán lehasalt az asszony lábához és a soha nem látható szemével, vagy csak a fülével várta a viszonzást.

Nagy volt az öröm, a viszontlátás öröme. A házat fékevesztett vidámság szállta meg. Simogatták, dédelgették a kis jövevény állatot. Bundája csapzott, piszkos volt, de Pajti volt. Ellátták minden földi jóval, ami lehetett egy szegényes háznál erre a célra. Nem tudtak betelni az örömtől. Este, amikor a házmester úr hazaért, döbbenten látta a kutyát. Szíve legmélyén örült, mert ő is szerette a kis csintalant, de tudta, hogy az ő kötelessége a kutya további sorsáról gondoskodni, vagyis telefonálnia kell a gazdájának.

Úgy is tett! Megegyeztek, hogy két nap múlva maga viszi a kutyát Budára.

Aztán dúlt a háború, közeledett a front. A fejekben sokkal fontosabb dolgok voltak, mint Pajti sorsa. A megpróbáltatások közben szinte feledésbe merült az idegenbe szakadt, hajdani jó pajtás. Budapest egén összecsaptak a fellegek; bombázások keserítették a lakosság életét. A házmester megtudta, hogy a grófné házát bombatalálat érte és teljesen megsemmisült, de azt nem sikerült kiderítenie, hogy otthon volt-e épp akkor, vagy megúszta a szörnyűséget. Ilyen esetek napirenden voltak akkoriban. Sokan úgy mentek a másvilágra, hogy azt sem tudták róluk, hogy kik voltak, hol voltak. Egyáltalán voltak-e?

Pontosan egy év múlva, amikor már a háborút maguk mögött tudták, az új élethelyzetben kezdett mindenki fellélegezni és a jövőt tervezgette. Egy reggelen, a hóban játszadozó srácok a kapu felé tekintve, a kifeszült alsó deszka mellett egy sötét tömeget láttak. Azonnal anyukáért siettek. Az asszony gyanakodva nyitott kaput. Ott állt Pajti, lefogyva, piszkosan, kócosan, szomorún, betegen. Kicsit csóválta a farkát, de nem látszott az öröme, mint egy évvel korábban. A háborút átvészelve, a bombatámadást elkerülve - ki tudja milyen viszontagságokon keresztül jutott át a Duna jegén, mert még híd sem volt -, és jött el a Vár negyedből, az attól tizenhét kilométerre lévő Mátyásföldre. Azt sem tudni, mennyi ideig vándorolt szegény kis állat Budapesten keresztül, míg végre hazatalált.  De jó is lenne, ha ez a kis oktondi állat mindezt elmesélhetné.

Felgyógyulása után még három évet élt a családdal.