A SZIKLA.

     K.S.T.

Gyermekem Nóra, mint e világon valahányan, a genetika összes törvényével és azoknak következményeivel együtt élni kénytelen. Ez a kinyilatkoztatás még inkább igazolódik, ha a magam észjárását és minden egyéb, külsőleg és belsőleg megítélhető adottságaimat, képességeimet felsorakoztatom az Ö életkéjének öröklött kellékei mellé. Már az első diplomája is erről árulkodik, miszerint Ő földrajzszakos tanár. Igaz, én az ipari automatikákra szakosodtam, és ebben éltem le aktív éveimet, de mindig volt egy ki nem mondott, be nem határolható istencsapása rajtam - vagy mondhatnám akár istenáldásának is -, az örökös csavargási vágyat. Hobbim a fotózás és a lepkegyűjtés lett, ami talán nem is véletlen, mivelhogy mindkettőt, csakis csavargások útján lehet gyakorolni. Kicsiben a városban és környékén, erdőn, mezőn, nagyban pedig külföldön, lehetőleg minél több helyen, minél messzebb és minél gyakrabban.

Amikor a negyedik himalájai csavargásomra készülve csupán megemlítettem földrajztanár véremnek, hogy lenne-e kedve velem jönni: egyetlen szóra ráállt. Ezzel aztán minden megváltozott. Csak az első lépéséhez kellett statisztálnom, a többi már magától jött. De hogy! Alig tértünk haza a nagy hegy országából, Nepálból, máris a következő útját tervezte, de azt már természetesen egyedül, pontosabban, apa nélkül.

Barátnőjével, Jucival egy repülőjegy irodánál dolgoztak, ahol módjukban állt a legolcsóbb utazási lehetőség felkutatására. Igazuk volt! Miért ne?! Hátizsákos turistaként bejárták Indonéziát. Amikor hazajöttek, a vulkánoktól, a természet megannyi kincsétől és az ezek közt átélt történésektől volt hangos a ház, mígnem egy félév múlva a két leány ismét szervezkedett. Nem lehet cél a légitársaságok luxusosztálya, hiszen maga az utazás csak eszköz a nagy célok megközelítésére. Karácsony másnapján ismét hátizsákos turistaként Thaiföldre repültek. Ezt az utat összekötötték egy rövidke malájföldi csavargással. Mondanom sem kell, hogy az utazás után a Buddhizmus, a gyönyörű tengerpartok és a színes, apróhalacskás tenger lett a sláger, minden ezek körül forgott. Bármerre indultak is el mondandóikkal, a végén mindig ezek voltak.

Aztán az idők múltával, már mint jól szituált hölgy, egy utazási irodánál töltött gyakornoki állásában felfedezet egy jordániai utazást, amit kedvező áron, jó feltételekkel hirdettek. A családi nyaralásunk kérdése ezzel egy csapásra meg is oldódott. Készültünk a Vörös tenger korallvilágát és a vörös homok tengerét meghódítani. Tíz nap múlva, békaember felszereléseinkkel, fotó meg videó készülékeinkkel, és a soha el nem hagyható lepkészfelszereléssel kellőn lesúlyozva megjelentünk a Vörös tenger partján, Aqabában, nyaralni.

Az a pokoli hőség, ami még este kilenckor sem süllyedt 43 fok alá, tényleg nem fehér embernek volt való. Mégis, az utca forgatagában lépten-nyomon magyar szót hallott az ember. Mondhatnám, hogy mind csupa fehér ember, de sokan közülük már rákká alacsonyodtak, bőrük fájdalmasan megpirult, mások pedig, akik már egy turnussal korábban érkeztek a helyi klímát behatóbban vizsgálni, már az újkrumplieffektus áldozataikén élték „pirosalapon bőrfoszlányos”, dekadens turisták enyhet adó éjszakai életét.

Nyaralásunk nagyon kellemesre sikeredett, olyannyira, hogy a hazaérkezés után Gyermekem felkereste a leginkább magyarok Jordániába utaztatására szakosodott utazási irodát, mondván: „egy élete, egy halála”; szeretne visszamenni és abban a „pokolban” idegenvezetőként dolgozni. Kereslet mindig van angolul jól beszélő, akkurátus vezetőre, hát megegyeztek, hogy a következő hónapban megvetheti a lábát abban a békés, szép országban.

Mivel a beilleszkedése nem volt felhőtlen, iszlám ország lévén – ahol a nőknek bizony szerényen szólva sincs tekintélyük – kemény leckét kapott a közéletnek több területén is. Egy iszonyúan kihegyezett helyzetben egy kedves, öreg jordán ismerősöm - az irántam tanúsított őszinte nagyrabecsülése miatt, mint mondta  –, aki egyébként a helyi Rotari Clubnak valamilyen csúcsfunkcionáriusa és egyébként is nagy köztekintély – mentette meg a rendőri megaláztatástól, meghurcoltatástól, talán még a kiutasítástól is. Mindez csak egy üzleti érdekből megalázott nő története volt.

A dolgok hamar elsimultak. Azt ugyan senki sem tudta mondani Nórának, hogy bocsánat, vagy valami hasonlót, de hát anélkül is begyógyultak a sérelmek. Az ember már csak ilyen. Ment minden a maga útján, hónapokon keresztül, mígnem novemberben ismét elrepültünk, most már kifejezetten látogatóba, idegen földön dolgozó, egyetlen gyermekünkhöz.

Az éjszakai repülést megadóan viseltük. Bár fáradtak voltunk, alvásról szó sem lehetett, hisz kedves útitársaink igazi magyar módon múlatták az időt. Néha nevetgéltek is de inkább csak röhögtek, hangoskodtak. Egyesek hivalkodón, emelt hangon adták társaik tudtára, hogy a világnak mely részein jártak már, és ott milyen szuper szállodákban laktak, meg az ellátás, és más egyebek is; szóval volt rongyrázás, de nagyon. Akik pedig sem ezt, sem azt nem tették, azok meg mászkáltak. Egy egyetemista társaság, köztük egy jóarcú szőke srác már idegesítően sokat jött, ment. Ha valaki nem az ablaknál ül, annak istenverés egy ilyen mászkáló, ablakos ülésen utazó útitárs, mert minden alkalommal fel kell állnia, hogy a belső ülés utasát kiengedje.

Az utazási szabályzat tartalmazza a mobiltelefonok mellőzését is, ami minden utasra egyformán vonatkozik, csak egy-két újgazdag vagy egyetemista magyarra nem. A légikisasszonyok szinte közelharcot vívtak egyik-másik utassal, míg végre hajlandóak voltak a telefonálgatást abbahagyni, készülékeiket kikapcsolni.

A berendezkedés és pénzváltás után az első csoportos kirándulás a sokak által óhajtott vörös sivatagba, Wadi Ramba indult. A novemberi nap még meglehetősen melegen fogadott minket. Az idegenvezetők szorgalmasan informálták a vendégeket minden említésre érdemes dologról. Sziklarajzok eredetéről is szép történetek kerültek elő. Amint álltunk egy nagy félkörben, az egyik egyetemista fiú nem fért a bőrében, és minden komoly cél nélkül felkapaszkodott egy meredek falú sziklaoldalra. Egy ponton túl már nem tudott mászni, ami talán öt-hat méter magasan volt csupán, visszafordult és ügyetlen mozdulatokkal araszolt lefelé. Az utolsó métereken már igazi nadrágfékkel volt kénytelen megtenni. Amikor lehuppant, majdnem az egyik dzsipp öreg vezetőjére esett. Felfelé mászva úgy hatott, mint egy ebben a műfajban fenemód jártas srác, de lefelé már szánalmas kis vigéc volt. Magamban még egy ejnye-bejnyét is mondtam. Miért mászik a sziklákra olyan, aki nincs tisztában a sziklamászás fortélyaival?! Lehet, hogy ő maga is úgy gondolta, ahogyan én, mert amikor leért és tenyerét összecsapkodta, hogy megszabadítsa a homoktól, zavarodott mosolya kiült az arcára. Szőke haját borzolta a szél, amint eloldalazott mellettünk. Akkor ismertem meg, Ő volt a gépen az az izgága, jóarcú, hiperaktív srác, aki már ott sem bírt magával.

A túra, tevegeléssel folytatódott. Majd egy beduin tanyai teázás után igyekeztünk kiválasztani a helyet, ahonnan a sivatagi naplemente minden percét kihasználva, szebbnél szebb fotókat, videó snitteket lehet készíteni. Sofőrünk egy 140 centis óriás, talán negyven kilócska lehetett, akinek a legnagyobb erénye az volt, hogy alig látott. Infantilisan apró szemei szürkén, fakón, hunyorogva könnyeztek a lenyugvó napot kísérő, a homokot vízszintesen hordó szélben. A jelek szerint csak az előtte haladó terepjáró mozgását láthatta és azt tudta követni. De szent igaz, hogyha egy nagy szikla gurult volna előtte, akár azt is követhette volna. Így érkeztünk meg egy hosszú, taréjalakú sziklához. A kocsikról leugráló társaink egyenest felrohantak a sziklataréjra. Oldala kényelmesen, gyalogosan járható, finom homok volt, így szinte mindenki feltelepedett és hegyezte a fotó- vagy videokameráját.

A látvány valóban túlvilági. A naplemente a legtermészetesebben pirosnak látszik itthon is mint Kamcsatkán, vagy akár a nyílt tengereken. De ott, mindehhez társul még a vörös homoktenger és az abból kiálló, mindenféle alakú piros sziklák. A néhány felhő, ami lassan kúszott át a fejünk felett, piros pamacsoknak hatottak. Egy szó, mint száz: feledhetetlen élményt nyújtott a naplemente ott Wadi Ramban.

Amint a nap lebukott, abban a percben hűvösebb lett. Kamerám még nem csomagoltam el, mert az autóktól néhány méternyire a sofőrök, egytőlegyig muszlimok, egymás mellett imához készülődtek. Leteregették imaszőnyegeiket, már akinek volt, aztán térdre ereszkedtek. Kissé közelebbről szerettem volna megörökíteni ezt a rituálét, igyekeztem a kocsik fedezékében közelebb húzódni, miközben az utasok többsége már visszamászott a terepjárókra.

A kamerámat éppen bekapcsoltam, amikor kiabálás ütötte meg a fülem, amire nem figyeltem első pillanatban, hisz a muszlimokkal voltam elfoglalva. De a következő pillanatban ők is felugrottak és ketten-hárman el is indultak a kiabálás felé. Bosszantott a dolog, hogy emiatt így lemaradtam az ígéretes életkép felvételéről, aztán egyre közelebbről hallatszott a kiabálás. Orvosért kiabáltak! Egy húsz év körüli leányka jött a terepjárónkhoz, amire már orvos nejem is felkuporodott.

-       Tessék jönni!…szólt a kislány izgatottan. Valaki leesett egy szikláról.

      Nejem nyomban elindult, először csak komótos léptekkel, de amint közeledett, úgy gyorsított. Én is vele tartottam, közben felajánlottam a segítségem, ismerem az elsősegélynyújtás  fortélyait.  Egy különálló sziklatorony mögött már többen álltak. Egy fiatal srác feküdt féloldalt a sziklatalapzaton. Mellette egy középkorú hölgy térdelt. Magát mentőorvosnak mondta, és határozottan távolabbra tessékelt mindenkit a balesetestől, akit közben már „stabil oldalfekvés” helyzetbe fordított. Szegény fiú eszméletlenül feküdt jobb oldalán, fejéből és szájából vér csordogált. Hátborzongatóan hörgött, olykor-olykor elakadt a lélegzete. Társai elmondták, hogy a naplementét a taréj melletti toronyszikláról, egyedül nézte, törökülésben, mozdulatlanul, mintha meditált volna. Intették, hogy ne másszon fel, de ő hajthatatlan volt. Igaz, nem volt magasabb tíz méternél, és nem látszott veszélyesnek. Már lefelé mászott, amikor megtörtént a baj.

Utasok, kísérők egyaránt zavarodottan, ideges kapkodásban mobiltelefonokat kerestek és mentőkért telefonálgattak. Gyermekem, Nóra pedig mint idegenvezető, azonnal a főnökeit hívta, hogy a városban segítsenek a mentés megszervezésében. Akkor tudta meg ő is, hogy a fiú nem tartozott a három buszt megtöltő csoportjához, csak a potya információk miatt csapódtak hozzánk. Ők négyen taxival érkeztek a városból. A repülőgépről már ismert négy egyetemista, köztük a gépen állandóan nyüzsgő, nyughatatlan srác, aki egy órával korábban már tett egy kísérletet sziklamászásra, ami bizony kissé szégyenteljesre sikerült. Ez a jóarcú gyerek öntudatlanul feküdt ott; enyhén szólva is kilátástalan helyzetben. Vércsatakos szőke haja pirosra festette a sziklát, amint meg-megvonaglott. Mélyből felszakadozó hörgéseit a taréjalakú szikla visszhangozta újra, meg újra.

A várostól, Aqabától talán hatvan kilométerre lehettünk, és mivel helikopter nem állt a mentők rendelkezésére, ezért mentőautót küldtek, ami meg is megérkezett negyven perc alatt, de az utolsó háromszáz méteren elakadt a sötétség beálltakor a homokban. Némi küszködés után az egyik terepjáró, homoki autózásban nap-mint nap jeleskedő pilótája ült a mentőautó kormánya mögé és a mentőautót nagy rutinnal elvezetett a szerencsétlenség színhelyére. Akkor derült ki, hogy a mentőautóval sem orvos, sem asszisztencia nem jött.

A további történésnek már nem lehettünk szemtanúi, mert a csoport tagjait kis terepjárókkal tovább vitték egy beduin táborba, ahol folklór és egyéb műsor, majd vacsora várta a külföldieket. Kevesen beszéltek az esetről, inkább magukba szálltan elemezgették a történteket. Síri hangulatú estben volt részünk, kivéve néhány jókedvű, alkoholittas magyart, akinek nem jelentett semmit az eset.

A fiút az aqabai katonai kórházba vitték. A diagnózis: agyalapi- és nyakcsigolya-törés. Tehát, ha a mentőautóban egy egész klinika érkezik megmentésére, sem lett volna több esélye.

Vasárnap este volt! Hétfőn értesítették a szülőket, akik soron kívül a Jordán Tours charterével kedden hajnalban érkeztek. A magyar kórházaknál sokkalta jobban felszerelt kórházban nagy apparátus foglalkozott szerencsétlen fiúval, aki egyetlen pillanatra sem tért magához.

A magyar biztosító társaság is elindította mentőrepülőjét Budapestről, és többszöri tankolás után kedd este meg is érkezett, fedélzetén három orvossal. Terv szerint a beteget szállításra alkalmas állapotba hozza a kórház, hogy szerda reggel fél nyolckor hazaindulhassanak.

                                                                     *

A három orvos indulás előtt szembesült a tragikus ténnyel, hogy a fiú hét órakor meghalt. Hazaszállításáról később rendelkeznek. A kórházi költséget, magyar pénzben ötszáz ezer forintnyi összeget a helyi Naffa Tours előlegezte a kórháznak, amit majd a biztosítótársaság megtérít.

A magyar orvosok szerették volna hazahozni a fiút, ha már úgyis hazarepülnek, de a  magyar szabályzat értelmében mentő nem szállíthat halott személyt. Alkudoztak a kórházzal, hogy adják ki úgy a fiút, hogy papírforma szerint még élt, amikor átvették, de erre a kórház nem volt hajlandó.

Így a gép az édesanyát és a fiú barátját hozta el, aki lemaradt a hazautazó csoporttól, hogy a kórházba maradhasson a balesetes mellett. Több személynek már nem volt hely azon a kis gépen.

                                                                     *

Egy hét múlva, vasárnap este, szegedi lakásunkon csörgött a telefon. Nóra elcsukló hangja volt.

         Itt ülök annak a rohadt sziklának a tövében és sírok!

                                                                              *             *           *