PENANG  HILL MAKÁKÓI                                                                                   K.S.T.

 Ettől a naptól kezdve mindig fél hétkor keltünk, hogy korai reggeli után azonnal mehessünk az erdőbe. Az erdő maga a hegyoldal elmondhatatlan látványú dzsungele. A városszéli toronyházaktól százméternyire, a dzsungelből érkező völgyet elzáró jelképes kerítés mindkét vége a bozótban, rajta kétszárnyú vaskapu, lakattal zárva. Az ott élő emberektől ellestük, hogy a kerítés végét meg lehet kerülni, és így zavartalanul bejuthat mindenki.

 A kapun túl azonnal más világ fogadott. Csupán egy keskeny, egyetlen jármű szélességű út emlékeztet a civilizációra, és kanyarog az évszázados fák és észveszejtően sűrűn, mindenféle futónövényekkel át, meg átszőtt bokrok szegélyezte völgyben. Az első tíz méter után máris minden, minden a harmonikus vadon képét mutatta az áthatolhatatlan bokrokkal, balról a bozóton át, mélyből jövő patakzúgás morajával. Azt az útszakaszt csak délelőtt, egy-két órára éri a napsütés, mert a magas fák koronái hamar beárnyékolják. Az útpadkán alacsony kórók, meg lágyszárú növények, és különféle füvek, köztük sok-sok apró, meg nem is oly apró virággal, amiken rovarok százai döngnek, nyüzsöghetnek zavartalan, vad természetességgel. De a lepkék! Azok a repülő virágok. Az egy külön világ, és miattuk mentünk, sőt zarándokoltunk a nagy hírű Penang Hill oldalára. Készültünk is becsülettel! Lepkehálóval! Kettővel is! És ott, a trópusi rengeteg keskeny útján, és apró tisztásain kezdődött számunkra a megszállott, kielégíthetetlen vágyakozás, penangi lepkék világának megismeréséért. Csak jöttek, meg jöttek azok a kis repülő kincsek. A bőség zavarában alig tudtunk válogatni a pillangók, boglárkalepkék, busafejű lepkék és erdei szemes lepkék között, miközben minden pillanatban igyekeztünk diszkrétek maradni az éppen arra kocogó, vagy csak sétáló erdőjárók előtt. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy a két fehér ember mit is csinál, miért téblábol a leheletfinom lilavirágú, tüskéivel makacsul marasztaló mimózaindákkal átszőtt, derékig érő fűben. Oly nagy volt a kényszer, a csábítás, hogy szinte extázisban bandukoltunk egyre beljebb, egyre feljebb a zöld falak közé szorított erdei úton, ahol mindig csak egyet, azt az újat, azt az ismeretlent kerestük. De a majmok is megérezték, észrevették, hogy mi mások vagyunk, mint a megszokott kocogók, sétálók, és csörtettek körülöttünk, a közeli fák koronáján kísérték utunkat. Nem egyszer lemerészkedtek az útra, csoportosan kíváncsiskodni, mit is csinál a két földön járó rokon azokkal a hálókkal.

Aztán egy hosszabb egyenes szakasz két oldalán kissé megnyílt az erdő, kiszélesedett keskeny, vadvirágos tisztássá változott az útpadka. Itt még nagyobb rovartömeg zümmögött repdesett a tűző napon. Kergetőztek, vagy magányosan szálltak virágról- virágra, erdőszéli bokrokra. Minden lépésünktől sáskák ugrottak, szökelltek fel, színes szárnyaik a lepkékkel konkuráltak. Ha két magasabb bokor közelebb állt egymáshoz, közöttük biztosan pókháló feszült, reggelenként csillogó vízcseppekkel, közepében ringatózó lakójával. Az arasznyi, erős Nephila pókok hálóikkal csak a madarakat nem tudják zsákmányul ejteni, de a kisebb állatoknak, főleg rovaroknak esélyük sincs a menekvésre, ha egyszer megakadnak azokban a szerteágazó, mindenféle falevelekkel és egyéb, szélhordta erdei hulladékkal teli, erős hálókban. Ha zsákmányt ejtenek vele, attól sérül az egyébként szép, sugaras mintára készült mestermű. De se baj, toldozza-foltozza, amíg javíthatónak ítéli a „mester”. Ha már beleun, egyszerűen elhagyja, vagy megsemmisíti, hogy újat építhessen.  Nagyvad nem él a szigeten, nem jár a bokrok között élőlény, ami veszélyeztethetné a hálók épségét, csak néha egy-egy ember, és ritkán tér le az útról, tisztelve a természetet, mint egy szentélyt. Ha mégis találkoztunk a békés kis város zajától távol, napi kocogását végzővel, vagy erdei sétáját élvező élemedettebb korúval, széles mosollyal bólintottak, vagy egy csendes üdvözléssel is megtoldották, de soha nem hangoskodtak. És amint érkeztek, észrevétlenül, úgy tűntek el az első kanyarban, léptük kopogását elnyelte a vadon. Mert semmi más hang nincs, csak a dzsungel hangjai. Az egyik madár alig hallható, rövid kis pittyegései, egy másik hosszú sípolása, egy nagyobbacska öblös gurgulázása, mások harsány kiáltásai, és még számtalan hang, ugyanannyi szólam a dzsungel nagy kórusában. Mind-mind énekli a saját kis dalát, és közé vegyül a magasban köröző, tenger és hegyek királyának, egy fehérfejű halászsas-pár vijjogása. Madarak sokféleségének színes kara mellett a majmok lombot rezgető néma vándorlása az úton jövő-menő emberek, mint a földön látható érdekességek felett, vagy épp ágakat tördelő, leveleket szaggató perpatvara, virgonckodása, és az énekes- meg fémkabócák hadának már-már fülsértő, ám mégis választékosan kedves cirpelése is a vadon létezésének hangjaihoz tartozik. Az a világ a szó igazi értelmében mennyei, és semmi máshoz nem hasonlítható. Felemel, megnyugtat, miközben kíváncsivá tesz, és feledtet minden mást, ami nem a dzsungelről, a vadonról, annak érezhető lelkéről szól.

Napokon keresztül jártuk azt az utat, ahol egyre több ismerős lénnyel, virágzó bokorral, köztük kosarakra vagy fészkekre emlékeztető, méteres, keskeny fényes levelű madárfészekpáfrányokkal, meg pókliliomokkal, és más, meghökkentő növénnyel, hatalmas fákkal, ágaikon vastag mohatelepekkel, a mohatelepekben milliomnyi, fényes levelű orchideatövek jellegzetesen egyelő sarjleveleivel, és legkülönfélébb páfránytelepek formáival találkoztunk. Számtalan fa odvában, vagy vastag ágainak elágazásánál is jól érzik magukat a fészekpáfrányok, egy fán sokszor hat-nyolc is. Fényes, fodros szélű leveleik fonákja szép őzbarna a spóratokoktól. A vékonyabb ágakról több méteres, szőke szakállzuzmókat lenget a fülledt, párás szellő minden felé, és a rajtuk kicsapódó pára cseppekben, csiklandón hullott fejünkre, nyakunkba. Az alacsonyabb fákat, bokrokat indáikkal irgalmatlanul behálózó bíbor-kancsóka telepek, mint megannyi függöny csüngtek alá, sok helyen a földig. Szemet gyönyörködtető. Mindig is közel álltak hozzám az erdők, legyen az fenyves, tölgyes, de még inkább ezek az esőerdők a nagy fáikkal, és azzal a zöld világgal, ami körülveszi, kitölti. És bármily groteszk, az út mellett húzódó hosszú csővezetéken hagyott, majmok csinálta kis barna kupacoktól az a cső is szinte már a táj természetes részévé vált. Mert a majmok szeretik azt a vastag vezetéket. Gyorsan tudnak rajta közlekedni, és mégsem a földön járnak. Amikor egy csapat apróság megindul rajta futva, egymást hajtva, kergetve rohannak sokszor egy-kétszáz méter hosszan, és ha az első valamiért megáll, a mögötte futó összes állat nekiütközik. Aztán, mivel a fényesre festett csövön kapaszkodni nem lehet, ezért a magát megtartani képtelen csapat másodpercek alatt a földön találja magát. Ettől aztán feldühödnek, és egymást okolva a történtekért, a cső alatt a fűben pofozkodnak.

Minket minden alkalommal megtaláltak, csatlakoztak hozzánk a terület jogos birtokosai, azok a kis szemtelen makákók, és hosszan kísértek, szemléltek, vizsgálgattak; miközben mi lepkehálóinkkal hadonásztunk, olykor videó kamerával, vagy épp fényképezőgéppel mozdulatlanul állva, épp őket figyeltük. Egy szó, mint száz; érdekes látvány lehettünk mi ketten, hisz az arra járó földiekhez szokott szemük másoknál nem látott se lepkehálót, se kamerát. Egyébként is azok mindig siettek vagy futottak. Így aztán minket már – azt hiszem, és remélem - személyes ismerősökként azonosítottak, attól lehettünk mi oly fontosak. Először úgy véltem, hogy talán valamilyen elemózsiáért forgolódtak körülöttünk, de erre semmi okot nem adtunk, tőlünk soha nem kaptak semmit, amit várhattak volna. Épp csak tudomásul vettük őket. Mindig a domináns hím – így mondják az okosok – jött legelőször elénk, és gyanakodva, pózolva járt-kelt, szemét csak egy-egy röpke pillanatra vette le rólunk, azzal tanúsítva bizalmatlanságát. Aztán jöttek nőstények; nyolc-tíz is, egyszerre ereszkedett le a súlyuktól lehajló faágakon, indákon. Az anyák a hasuk szőrzetébe kapaszkodott, nagyjából egy ívású gyermekeiket magukon hordozták, de voltak nagyobb majomgyerekek is, akik már rafináltabbak, és csupán lustaságból, kényelemből utazgattak az anyjuk hátán. Az anyák meg nagy megadással, és nagy biztonsággal ugráltak egyik fáról a másikra, vagy ördögi gyorsasággal csúsztak alá, fák oldalán, bokrokon, liánokon, hogy a földön járva elvegyülhessenek a társaik között. Az ifjak, amolyan majomsuhancok pedig szertelenül kergetőztek, játszadoztak szépen, marakodtak csúnyán, faágakkal, heverő kavicsokkal dobálták egymást. És ha valamelyiket eltalálták, az dühös kiabálással rohant a társaira. Így ment ez néhány percig, aztán, mint egy vezényszóra az összes állatka felugrált, felfutott a közeli fák rejtekébe. Egyszóval élték a mindennapi, és csak nekünk feltűnő majoméletüket.

De volt egy fiatal nőstény, bal oldalbordáján nagy, félig gyógyult sebbel, egy egészen pici csemetét cipelt, a balkarjával szorítva magához, és mindig a csoport előtt, legközelebb volt hozzánk, közvetlenül a vezérhím mögött. Magamban meg is jegyeztem, hogy annyira feltűnően viselkedett, szinte tüntetően mutogatta picinyét. És ez a jelenet naponta megismétlődött az erdőnek azon a szakaszán. Végül már vártam, mikor tűnik fel újból az erdei ismerősünk.

Néhány kanyarral feljebb újabb majomsereg járta az erdőt, de ezek egészen másképp viselkedtek. A fekete langúrok sokkal nagyobbak, nyugodtabbak, mozgásuk is megfontoltabb, és kevésbé hangoskodtak. Amint gyűjtögettünk, videóztunk, fotóztunk, haladtunk felfelé, szinte teljes csendben kísértek, figyeltek minket a fák koronáiról, csak néha reccsent egy-egy ág alattuk, vagy ejtettek le egy termést. Ezek nem jöttek le az útra, emberközelbe. Kamerámmal kerestem egy felvételre alkalmas helyzetben lévő példányt, hogy megörökíthessem, de ügyesen rejtőzködtek. Nem láttam, csak éreztem, tudtam jól, hogy ott vannak valahol felettem, de ha én nem mozdultam, ők is nyugton maradtak. Aztán mégis találtam egyet. Egy vastagabb elágazáson ült egy lombos ág takarásában. Amint találkozott tekintetünk, azonnal eltakarta az eléje hajló zöld ággal az arcát. Azt hitte, hogy ezzel kifog rajtam. Ha tudná az a kis golyhó, hogy hasaltam én már órákat különböző tengerpartokon, homokban, köveken egy-egy sikeres felvételért. Mivel a rákok nem szeretik a társaságot, az ember közelségét, nekem pedig rákfelvétel kellett, hát meg kellett szenvednem érte, hogy legyen. És lett is!

Mily meghökkentő is tud lenni a természet, rendkívüli pillanatok következtek. Miközben a felvételre vártam, régi rákkutató kalandjaim jutottak eszembe, amikor az egyik helyen a nap égette rongyosra a hátamat, amott a hideg, háborgó óceán fröcskölt szüntelen a Déli sark hidegét hozó viharos szélben; de észre se vettem, mert csakis a rákok számítottak. Távoli emlékeimből visszatérve a valós világba, tőlem fél méterre, egy szürkés-zöld rákkal találkozott tekintetem. Egy újabb színfolt lett Penangról, az őserdei emlékeim között. Nagyon tetszett ez a végkifejlet! Úgy hatott, mint egy adoma. Gyerekes örömmel játszadoztam a gondolattal, mi is lenne a világból, ha mindennel így lehetnénk. Kitalálnánk, és hopp! Máris itt van!

A majmaimmal se voltam másképp. Könyökömet letámasztva egy útszéli sziklára; hosszú várakozásra számítottam. És én nyertem. Fél perc se kellett ahhoz, hogy a kíváncsisága erősebb legyen, minthogy elfogyjon az én türelmem. Mint Julis néni teszi a szobai függöny mögött, ha kikukucskál az utcára, úgy csinált az én majmom is. Lassan félretolta a zöld leveleket, hogy megnézze, ott vagyok-e. Amint megmozdultam, ő lassan, de csak nagyon lassan, megint eltakarta magát.

Egyik napon egyedül mentem a szokott útra. Amint megkerültem a kerítést és haladtam a szokott úton egyre feljebb, meg-megállva egy lepkefotóra, esetleg lepkefogásra, vagy csak kísérletére, egyetlen majmot se láttam. De még vándorlásuk se hallatszott a fák lombjai közül. Se barnáknak, se feketéknek.  Aztán lassan belefeledkeztem dolgaimba, elfoglaltak a teendőimhez fűződő gondolatok, teljesen megfeledkezve azokról a kis gézengúzokról. Már egy órája, hogy úton voltam, amikor kissé távolabb tőlem, az út melletti magas fák sűrűjében, két majomcsapat között kitört a háború. Nagyok és kicsik hadakoztak egymással, kimondhatatlanul durván, ordítozva, ágakat tördelve marakodtak, üldözték egymást. Amint közelebb mentem, még láttam, hogy a kisebb termetű makákó had, legalább harminc egyede üldöz hat-nyolc fekete langúrt. A túlerő nagy volt, ezért kerülniük kellett az apró gonoszokat, menekültek, amerre láttak. De a hadrend szigorú volt a makákóknál, és ahol csak tudták, támadták, zavarták a nagyobbakat. Messze elhallatszott, zengett az erdő a marakodás ricsajától, üvöltözésüktől. Ilyenkor veszik hasznát annak a folytonos, ám játékos veszekedésnek, amit fiatalon oly sokat gyakoroltak. Csakhogy az ilyen esetben a hangoskodás nem elég. Itt ütni, harapni kell, mert ha nem teszik, akkor az ellenség teszi, és az sokszor nem csak fáj, de végzetes is lehet. Legalább negyed óráig tartott az ütközet, és utána mintha kihalt volna az erdő. Nemcsak a majmok, de minden más erdőlakó elhallgatott, megszeppent a csata zajától. Még egy apró madárfüttyöt se lehetett hallani, csupán egy közeli szikla hasadékából eredő pici forrás vize csörgedezett. Valahonnan távolról, a tengerről hallatott hajókürt hosszan elhúzódó hangját visszhangozta feleletül a rekkenő párába fojtott szemközti hegyoldal. Aztán már csak a lépteimet hallottam, amint kerülgettem a csata hevében letört faágakat, szétszóródott zöld terméseket. Sablonosan tettem a dolgom, de az eszem egyre csak az iménti hadakozás körül forgott. Nem tudtam szabadulni azoktól a kétségbeesett kiáltásoktól, folyamatos ordításoktól, jajgatásaiktól. Felkavart, kizökkentett a békés magányomból, a természet szemléléséből, puritán csodálatából. El se tudtam dönteni, hogy örüljek, hogy láthattam a nagy természetnek ezt a kicsiny fintorát, vagy sajnáljam a történteket. Az addig simogató nyugalom, az egész erdő a maga idilli valójával mintha megváltozott volna. A szép dolgok néhány perc alatt átértékelődtek. Az a dráma – nyilván nem az első, és nem utolsó eset volt -, de számomra mindenképp emlékezetes, és meghatározó.

Átmenetileg befelhősödött, de a rekkenő meleg alig enyhült. A hegyoldal a többórás napsütés után gőzölgött, és az a szürke pára mozdulatlanul ült az erdőre. Visszaindultam! A visszaút épp olyan időigényes, mint amit addig megtettem. Napsütés híján több lepke nem repül, így kevesebb dologra kellett figyelnem, jobban rá tudtam csodálkozni a látnivalókra, több apró részletet vehettem észre. Egy rövid videó-kép készítés közben a bozótban állva, egyik lábamon a nadrágomat apró, piros fenekű hangyák serege lepte el kívül, belül, ami nagyon gyors cselekvésre késztetett, emiatt leültem egy útszéli sziklára, próbáltam minél kevesebb csípéssel megúszni, de így is jutott bőségesen. Akkor tudatosult bennem, hogy a szó igazi értelmében síri csend vett körül. Szokatlan módon még a kabócák sírása is elnémult. Számomra megmagyarázhatatlan volt a jelenség, hisz ezek az oktondi kis rovarok nem érzékelhették a majomháború csatazaját, bármekkora hanggal is történt. A felhők sem jelenthettek akadályt nekik, mert egyébként szakadó esőben is képesek koncertezni.

A lábam előtt egy furcsa kis lény igyekezett felém. Ha azért jött, hogy elterelje az iménti eseményekről a gondolataimat, és maga felé fordítsa, akkor ez sikerült. Feszülten figyeltem azt a siető valamit, ami három-négy centi hosszú lehetett, lapos, barna, mint egy csótány, csak rövid lábakkal, és egy nagyobb hófehér galacsint hordozott. A látvány természetéből arra gondoltam, hogy a szájával, vagy rágójával fogja azt a fontos szállítmányát, vagy szerzeményét, amivel egyenesen felém tartott. Oldalra léptem, hogy kitérjek előle, de meglepett, mert irányt változtatva újból a lábam felé törtetett. Hosszú pillanatokig fel se fogtam, kivel is van dolgom, kit tisztelhetek. A jelenség rendkívülinek hatott, hát azon nyomban előkaptam mindig magammal hordozott kamerám, és közelebb hajoltam a felvétel miatt. Akkor zuhant rám a felismerés. Egy nagy, lapos kabóca volt, és szabályosan hátrafelé járt. Azt a fehér gombócot sem a szájában cipelte, hanem az hátul, a potroha végének tartozéka, egy viaszpikkelyek halmazából álló, rongyos képződmény. Nem hittem a szememnek, amiért képes volt szabályosan, és nem is lassan, hátrafelé szaladni. Csak bámultam, és még magamat is megmosolyogtam a fatális tévedésem miatt. Nekünk, embereknek az logikus, ha valami mászik, akkor az természetesen előre, a feje irányában halad, de úgy látszik felül kell bírálnom eddigi ismereteimet, és el kell ismernem, hogy bizony nagyon sok dolog nem úgy igaz, ahogyan mi hisszük! Azt is tudtam, hogy a kabócák nagyon furcsa mozgásokra képesek, de erre nem számítottam.

Így lépkedtem, majdnem unottan néztem a napot eltakaró felhőket, és már nem vártam semmit attól a naptól. A következő pillanatban mászott elő az útszéli avarból egy huszonöt centis vörösbarna, ujjnyi vastag gégecső, és sietett az út túlsó oldalára. Egy ezerlábú, a magyarföldön jól ismert vaspondrónak alaposan felpumpált, vörösbarnára pingált mása volt és igazán váratlan, mondhatnám mosolygós örömömre szolgált. Nem győztem betelni meglepő konstrukció látványával. Megszámoltam a testének gyűrűit. Hetvenöt szelvényből álló ezerlábúnak szelvényenként egy pár lába van, így összesen csak százötven lett, az az ezer. Ettől aztán elgondolkoztam, hogy mennyi furcsa lény lakhat még a dzsungel holtnak látszó altalaján, a lehullott száraz falevelek között. Tudom, trópusi erdők fáinak levele folyamatosan hullik és megújul, mert nincsenek váltakozó évszakok. Az így keletkezett takaró ad menedéket a talajon, számomra is sok ismeretlen élőlénynek. A lét ott is csupa küzdelem, csak mi nem látjuk. Ott csak ragadozó fajok élhetnek, hisz aljnövényzetnek nevezhető növényvilág nincs, növényevők nem élnek meg.  A sokféle kisebb-nagyobb állat mind-mind ellensége a másiknak. A kicsiket felfalják a nagyobbak, azokat a még nagyobbak fogyasztják. De van egy csoport, ahol ezt nem így ismerik. A hangyák csoportjában több faj is van, amelyek hadjárataik során elrabolják a gyengébbek tojásait, lárváit, és karavánjaik viszik olykor több száz méterre, aztán a talajban, vagy öreg fák odvaiban lévő fészkeikben kikeltik, táplálják, hogy rabszolgáikká nevelhessék őket. A rabszolgák dolgoznak, a rabszolgatartóik meg csak felügyelik őket. Nem tudhattam én sem azokról a hangyákról, amelyek engem támadtak meg, hogy önszántukból vagy gazdáik utasításra tették.

Arra a napra megkaptam, amiért jöttem. - gondoltam. Néhány jó videó-felvételt is sikerült készítenem, nem mondhattam eredménytelennek az erdőben eltöltött időt. A kapu felé haladva éreztem, hogy a fejem fölötti faágakról figyelnek. Igen, tudom! A majmok. Több is. Percekig semmi zaj, semmi jel, csak az érzés, a nyomás a tarkómon, ami árulkodott. Sok ember megérzi, ha valaki titokban figyeli. De hogy a majmokat is érezni lehet, ha az ember figyelmét nem nagyon kötik le más dolgok, azt magam se hittem volna, ha nem velem történik. Ezért megálltam, és merőn néztem a fák lombjai közé, kerestem a titkos őrszemeket. Találtam is. Fekete szőrük miatt teljesen egybeolvadtak a lombokkal az itt-ott átszűrődő égbolt szemet szúró fényeitől. Csak alapos keresgéléssel lehetett azonosítani őket. Ültek mozdulatlanul, és engem figyeltek. Mindjárt a csatájukra gondoltam, mert még akkor is fülemben volt az a csatazaj. Vajon mennyire viselhette meg a csapatot az a perpatvar? Talán attól ilyen csendesek? Rossz napjuk van? Vagy épp az ellenkezője, és megelégedettség ült rájuk? Ki tudja!  Cikázó gondolataim közt lassan lépdeltem lefelé, de azok nem mozdultak. Elég volt belőlem ennyi? …gondoltam mosolyogva, és egy pillanatra még megálltam, hogy a sűrű bozótból egy kimagasló, napok óta csodált Pandanus-ról, annak három-négyméteres, haragoszöld, fűrészes élű leveleiről egy videó felvételt csináljak. Ugyancsak videóra kívánkozott egy mögötte álló, gyenge szellőtől hajladozó „antenna”. Ma se tudom, minek nevezhető, milyen növény hajtása, de legalább hat méter magas, oly vékony és egyenes, mint egy horgászbot, egyetlen ipszilon elágazása a csúcsának közelében van. Húsz centinként egy-egy körömnyi páros kis levélkéje látható. Mondanám, csak káprázott a szemem, mert ilyen növény nincs, de nem mondhatom, hisz láttam.

 Alig mentem száz métert a város felé, váratlanul egy tucat makákó állta utamat. Szokásuk szerint a vezér állt az út közepén, magát megfeszítve, szigorúan rám meresztette a szemeit, foga fehérjét mutogatta egy-egy acsarkodó hang közepette, ami szokatlan volt. Hisz valahányszor így találkoztunk, mindig idegesen tekintgetett maga körül, vagy a családjára, de minden fejmozdulata előtt és után én is ott voltam. Most nem így volt! Azt hittem már, hogy támadásra készül, amitől egyáltalán nem voltam nyugodt. Az életemre talán nem törhetnek – gondoltam -, de a fenének se hiányzik egy-két majomharapás. Sok emberrel bántak már el majmok azzal, hogy harapásukkal megfertőzték, és ez az, amitől egy kicsit megszeppentem. A lepkehálóm nem véd meg egy húszkilós támadó ellen, ezért lassan körülnéztem, hol találok egy alkalmas husángot, ha kell, azzal elháríthassam azt a kis útonállót. De a földön heverő, fél méternél is nagyobb száraz falevelek mindent eltakartak, ezért inkább nem mozdultam. És akkor vettem észre, hogy a másik ismerős, a sebhelyes nőstény is ott ül mögötte. Kicsinyét baljával szorítja magához, és ültében forgolódik, egyre csak mocorog, mintha tűkön ülne. Próbáltam megfejteni a viselkedés lényegét, de ebben egyáltalán nem vagyok jártas, ezért csak érdekességet láttam benne. Három-négy perc nagyon hosszúnak tűnik, ha közben nincs esemény, csak várakozás. Az egész útonállás sem tartott tovább, amikor megindult egy nőstény a közeli vezérhím felé. Azt megkerülve, pontosan eléje telepedett. Kis vártatva felállt, hátsóját a hím felé tartotta, farkát az ég felé meresztette. A vezér máris vette a jelzést, és nagyon is célzott mozdulattal, azonnal hátulról illette. A ledér nőstény vigyorgott, mint aki jól végezte dolgát, és egy összefogott liánkötegen mászva eltűnt a magasban. Aztán megint én kerültem a vezér érdeklődésének középpontjába.

Akkor láttam meg, hogy a sebhelyes nőstény gyermekének feje tehetetlenül nyeklik jobbra, balra. Az a kis teremtés élettelen volt. Az anyja óvta, vigyázta szerencsétlent, tudomásul se véve a szomorú valóságot. Lassan az egész csapat elhagyta a már sötét árnyékos utat, csak a főnök állt komoran velem szemben, és mögötte a halottat tartó sebhelyes. Zavarban voltam! Nem tudtam, mi miért történik. Mi közöm lehet ahhoz a helyzethez, vagy hogy milyen közöm legyen? Legyen-e egyáltalán? Cikázó gondolataim közt végtelen szomorúságot véltem látni mindkettejük szemében, de az is lehet, hogy mint annyi más, ez is csak amolyan emberi ész csinálta probléma volt.  Majd a nőstény két kezébe fogta a piciny tetemet, és magasba emelte többször is. Épp, csak nem mondta, hogy „- látod, ez itt az én gyermekem”. Ez is jelent valamit makákóéknál, amit hiába is akartam tudni megfejteni, képtelen voltam rá. Ezt látva elhatároztam, hogy bármi is legyen a vége annak a találkozásnak, kivárom, hogy ők cselekedjenek, folytatódjék a történet. Egyszer csak a vezér elindult az úton lefelé, a város felé, magára hagyva a nőstényt; és jó tíz méret után ismét leült, épp úgy, mint tette korábban, feszült figyelemmel, átható szigorral. Ekkor a nőstény letette a földre a gyerektetemet, de szemét le nem vette rólam, és nagyon lassan lépett hátra egyet, aztán még egyet, és még egyet. Én a tetemet figyeltem, hátha tévedek, hátha mégis megmozdulna a halottnak hitt állatka, az anya engem figyelt, a vezér meg a nőstényt. Újabb perc telt el ebben a feszült hangulatban. Valami rendkívülit éreztem, vagy csak belemagyaráztam abba helyzetbe, amibe belecseppentem. Napok óta történtek találkozások, fura helyzetek köztünk, a különbség csak annyi volt, hogy akkor még életben volt a kismajom. Valami erősödő szimpátiát és szívszorító vonzalmat éreztem irántuk, amit azóta se tudok hová tenni, csak hurcolom magammal. De az is foglalkoztat, hogy vajon mit láttak azok bennem? Miért ez a megkülönböztetés? Vagy ezt tették a fél órával korábban arra menő kékpólós úrral is? És egyáltalán mi történhetett? Biztosan a korábbi csetepaté áldozata lett az a csöppség, de hogyan is? A szoptatós nőstények nem szoktak háborúzni! Vagy mégis, csak én nem ismerem eléggé a vadon szabályait? Tanácstalanságomban csak miértek voltak, azértok egy sem.

Az útra kiült az erdő oly jellegzetes föld és korhadt levelek illatának elegye, és egy-egy csepp eső is jelezte, hogy jönni készül, de én csak mozdulatlanul álltam, az állataimmal voltam eltelve hosszan, és bizony, tanácstalanul. Alig egy méterre tőlem egy pici madár szállt le az útra hangtalanul. Világoskék tollazatát apró fekete pettyek tarkították, fején csipetnyi fehér bóbitával. Mozdulatlan alakomról nem vett tudomást. Ő is a majmokat figyelte. Félpercnyi mozdulatlansága után hallhatatlan rebbenéssel tűnt el a sűrűben.  Végül a korábban elhagyott fekete langúrok felől, a lombok sűrűjéből egy elhúzódó lusta ordítás vagy ásítás hallatszott. Erre az anya egyetlen ugrással felkapta kicsinyét és néhány pillanat alatt eltűnt a bokrok felett egy termésektől sűrűn benőtt törzsű fikuszóriás ágai között. A hím meg bikamód feszengve, remegő ajkakkal, morogva-prüszkölve, de tüntetően lassan besétált a bokrok alá, onnan nézte, amint elhaladtam a mellette.

Ettől a történettől megváltozott az egész napom hangulata. Véleményt nem formáltam, de valami megmagyarázhatatlan kapcsolatot véltem érezni hármunk között. Még éjszaka is, amikor felébredtem, türelmetlenül gondoltam a másnapra. Úgy éreztem, hogy lesz még folytatása a történetnek. Szinte kívántam!

A reggel épp olyan volt, mint máskor. Siettem elhagyni a várost, hogy ismét beleveszhessek a vadon furcsaságaiba, és nem utolsó sorban, találkozni a már ismerős majmokkal. A nap szépen besütött a völgybe, és már felszárította az éjszakai esőt az út menti bokrokról, füvekről. Frissen ázott talaj szaga a napsugaraktól felerősödve ült mindenre, de ez is szép nap kezdetét ígérte. Az előző napon megfigyeltem egy kis nyiladékot  sok bíbor kancsóka indái alkotta, földig érő függönyön - rajta talán száznál is több kis edénnyel, valódi kancsókákkal -, ahol nagy kék dongók repültek ki, be, sűrűn egymás után. Ez jelent valamit, és az engem érdekelt. Különben is! Egyáltalán nem hiszem, hogy van ott olyan esemény, ami engem hidegen hagyhatott! Az utolsó napot töltöttem abban a varázslatos erdőben, így mindent-mindent látnom kellett, az elmulasztottakat pedig pótolnom. Utolsó lehetőségem – gondoltam -, hogy mindent megnézzek, megpiszkáljak, megkóstoljak, ami csak megbirizgálta a fantáziámat, felkeltette az érdeklődésemet. Így gondoltam tegnap óta a kék dongókra is. Mint a majmok, csak én nem kis nehézségek árán átküzdöttem magam azon az élő függönyön, követve a nagy kék zümmögőket. A meggondolatlanságomnak azonnal csúfos áldozata lettem, mert azokban a kis edényekben, a kancsókákban, rendeltetésüknél fogva, több-kevesebb folyadék van, ami nem csupán esővíz, hanem a növény emésztő nedveinek oldata. Egy csomó kancsóka döglött bogaraktól, legyektől, fülbemászóktól és hangyáktól, meg ászkáktól bűzlő nedve a ruhámra, kezemre, nyakamba csorgott. Ennek ellenére a kíváncsiságom erősebb volt az undornál, és mintha mi se történt volna, tovább hadakoztam az indákkal, spirálisan alácsüngő liánokkal. Néhány méterre az erdőszéli sűrű bozóton túl egy kissé ritkásabb helyen, két - mohával, meg vörös páfránygyökerekkel átszőtt - sziklagörgeteg között egy virágoktól roskadozó, fejmagasságú bokrot leltem. A trombitavirágunkhoz hasonló, napsugár sárga virágai ontották az illatot, ami valami fölséges volt. És ezt az illatot fedezték fel a kék dongók is. Egyszerre harminc-negyven példány is repkedett ziláltan a bokor körül. Volt eset, hogy egy tölcsérbe egyszerre három dongó is betolakodott. Igaz, így egyiknek se volt esélye a csemegézésre, hisz annyira azért nem volt tágas, és lakmározás helyett inkább egymással birkóztak. Kívüle számtalan, helyben repülő sárga-fekete csíkos potrohú, meg mézsárga bundáspotrohú kisebb dongók, vagy darazsak is próbálkoztak, de esélyük se volt a nagy állatok mellett. Percekig csak bámultam, és örültem, hogy zavartalanul, na és büntetlenül kifigyelhettem őket.

Éppen visszamászni készültem, a szemem megakadt egy bokron, ami az útról a sűrű bozót miatt nem volt látható. Alacsony, szerteágazó Ficus bokor volt, amelynek friss levelei nagyon világos zöldek, az idősebbek sötétebbek. De a régi hajtásokon ülők szokatlanul fényesek, és annyira sötétek, hogy a bozótban grafit szürkének hatottak, ugyanakkor fonákjuk cékla piros. Hát ezt se lehetett kihagyni. Amíg fényképeket, meg videofelvétel készítettem a legendás kinabalui nagy fa jutott eszembe, amit alig tíz éve fedeztek fel. Addig nem is ismerte a tudomány azt a harminc méter magas fát. Miért ne lehetne ez a Ficus is egy ilyen csoda, egy eddig senki által meg nem figyelt, fel nem jegyzett, fedezett növényfaj! Mert ilyet még senki se látott, az szent igaz. Miután kimásztam, nem győztem lekaparni magamról az illatosnak egyáltalán nem mondható emésztőnedves, bogáröntetet.

Ügyetlenül, tenyeremmel próbáltam vizet merni az útszélen csordogáló vízből, de hasztalan. Tőlem nem messze egy gerlepár ivott egy víz fölé hajló ágon ülve. Nem féltek, nem is figyeltek rám, így volt időm alaposan szemügyre és videóra venni a penangi zöldszárnyú gerléket. Szárnyaik színe egyöntetű levélzöld, szürke gallérjuk helyén több vékony fekete, hullámos gyűrűvel. Aztán átrepültek az út túlsó oldalának páfrányaik közé. Akkor még nem tudtam miért pont oda, de nyomukba eredtem, és kis keresgélés után megtaláltam a fészküket az avarban. A derékmagasságú, megannyi spirális pásztorbot, vagyis a páfrányokra jellemző kunkori levélhajtás között a vízszintesen elterülő páfránylevelek, összefüggő lepelként, remek oltalmat nyújtanak az utódok nevelésére. Sokkal biztonságosabbat, mint a magas fák. A majomhad amerre csak jár a fákon, nem csak levelekkel, termésekkel táplálkozik, hanem felkutat madárfészket is, és kirabolja a tojásokat.

Bezzeg a mindent felhajtó sereg megtorpan, ha a magasban, a faágak közt egy oda nem illő sárgombócot talál. Először csak a hangjukra lettem figyelmes. Furcsa nyöszörgés, vagy inkább szűkölés ütötte meg a fülemet. Csak azután láttam, hogy két makákó egy terjedelmes, ám idomtalan sárgombóctól tisztes távolban mozgolódott, nyugtalankodott, szemüket le nem vették róla, bűvölték azt a tömeget, de megközelíteni nem akarták, vagy nem merték. Naná! A fél méter átmérőjű csinálmány egy vadméh család háza volt, és ezek a kis hancúros majmok pontosan tudták, mivel jár, ha akármit is tesznek akörül a ház körül. Bármennyire is csábító az édes méz, nem merték megreszkírozni. De ezt az emberek is tudják, hisz köztudott, hogy azokon a szigeteken több ember hal meg vadméhek támadásától, mint kígyómarástól, pedig kígyó is van elég.

És én még mindig a rovarázalékot takarítottam magamról, esélytelenül. Több vízre volt szükségem hozzá. Mire valók a hegyi patakok – gondoltam, hát kerestem az útszéli bozóton egy kis rést a vérpiros levelű sások között a mélyben zúgó patakhoz, ott befejezni a megtisztulást. A kövek közt bukdácsoló víz finoman permetezett a kis meder közepén álló nagyobb sziklára, amin megáztatta a reá rakódott erdei hulladékot. A folyamatos nedvességtől és a gyéren beszűrődő napfénytől erjedni kezdett, és ez pompás csemege volt az erdőben élő lepkéknek. Csoportosan szívogatták, nyalogatták természet adta ázalékot. Felettük a sűrűből folyamatosan repültek a víz felé, és onnan tovább a besütő napfény irányába, szúnyogoknál apróbb állatok. Ezek a kis tisztás felett cikázó, kecses röptű, dohánybarna szárnyú szitakötőknek voltak táplálékuk. A szitakötők, mint kis helikopterek repültek egyhelyben, vagy cikáztak untalan, egyszerre harminc is, szárnyukon aranyos fénnyel csillant a nap egy-egy gyors fordulónál, úgy vadászták azokat az apróságokat.

 Aztán végső búcsúra készülve indultam a városba, szorongva gondoltam arra a meseországba illő hegyoldalra, annak őserdejére, és minden élőlényére, amikkel csak találkoztam, meg még találkozhattam volna, ha nem jön el a hazautazás ideje. El nem mondható egy ilyen búcsú hangulata, és mégsem éreztem lehangolónak, hisz annyi szépet kaptam azokban a napokban, hogy végiggondolni is sok.

Lassú léptekkel haladtam az úton a kerítés, a város felé. Zsibongó agyamban egyre cikáztak az élmények, és halvány, megelégedett mosollyal nyugtáztam, hogy ennyi volt, remek volt, hála a Világegyetem Nagy Építőmesterének, hogy ebben részem lehetett.

Abban a pillanatban a baloldali fákról elém potyogott az útra egy sereg makákó. Az ismerős csapat volt. Lehet, hogy nincs is több makákó a környéken? A vezér, az ismerős hím ismét egészen közel jött, épp úgy, mint tette már korábbi napokban, és leült. Fejét forgatta egy-egy kicsit, de a figyelmének központja én voltam, ezt azonnal érzékeltem. Közvetlen mögé érkezett és toporgott, nyugtalankodott a sebhelyes nőstény, még akkor is baljával magához szorítva hordozta halott kicsinyét. További majmok is jöttek az útra, megnéztek maguknak, aztán szinte másodperceken belül, érdektelenül elszéled a társaság, csak a hím, a sebhelyes nőstény maradt az úton, és távolabb még két suhanc haszontalankodott. Megálltam az előző napi történetre gondolva, és vártam, hogy mi történik. Egy-két perc múltán a hím elfordult, és természetes lassúságával a bokrokhoz ment. Egy pillanatra még megállt, végig mért, aztán energikusan felkúszott a lehajló ágakon kapaszkodva, magára hagyva a nőstényt és a kis szerencsétlen tetemet. Újabb perc telt el, amikor az anya szinte szertartásosan, szemeit rajtam tartva, tétován letette a holtat a földre. Várt egy pillanatig, aztán felvette, majd megint letette, és nagyon lassan hátrálni kezdett, de még mindig merőn nézett rám. Tovább hátrált, de még mindig lassan lépett hátra néhányat Már vagy három méterre eltávolodott a gyerektől, amikor váratlanul ismét megjelent a hím. Egy enyhe fogvicsorgatás után a nőstényhez futott, azt megérintette, és mindketten felszaladtak egy épp az út fölé hajló alacsony, vastag faágra. Pár pillanat után a hím onnan is eltűnt, csak az anya maradt mozdulatlanul ülve, és engem figyelt, miközben jobbjával az alatta lévő faágon nőtt mohapárnát tépdeste egész lassan, és dobálta elém a földre. Majom eszével ezt is céllal tehette, de ennek okát se tudhattam. Bevallom, zavarban voltam. Nem tudtam megfejteni a helyzetet. Nem éreztem a szerepemet abban a ritka helyzetben. Az élettelen gyerekmajom az úton feküdt, mint egy gyűrött, eldobott ruhadarab. Szerencsétlen már egészen aszott volt, és sötét szürke. Úgy éreztem, én kaptam! Az anya nekem adta. Emberi ésszel mondhatnám, vagy gondolhatnám, hogy talán valamilyen kitüntetés, vagy groteszk ajándék, hova tovább, segélykérés, de egyik se fért bele abba a helyzetbe. Mit láttak bennem azok a szerencsétlenek, hogy a két napja halott gyerekmajmot letették elém az útra, és magára hagyták velem. Zavaromban nem tudtam mit is cselekedjek. Mit érek el vele, ha ott hagyom, vagy ha elveszem és eltüntetem? Megkérdezni nem tudtam, pedig milyen jó lett volna! Az lehetett volna a megnyugtató megoldás! Helyette csak néztem még egy kicsit, hol a gyermekre, hol a faágon ülő anyára. Agyam zakatolt, de aztán megindult szívvel, és egy kissé a támadásuktól is tartva, léptem a földön heverő felé. Egy pillanatra még megálltam, de még mindig a tanácstalanságom bosszantott.  Aztán átléptem szegénykét - amiben ma sem vagyok biztos, hogy jól tettem -, és határozott léptekkel indultam az úton, lefelé. Még az is eszembe jutott, hogy közönyösségemmel biztosan csalódást okoztam a Penang Hill makákóinak.

Úgy negyven-ötven lépés után megfordultam, hogy utoljára még lássam a holt gyerekmajmot, de már nem volt ott. Csak a mohákba, páfrányokba burkolódzott évszázados, néma fák, a mélyből jövő békés patakzúgás nyugalma, és a kabócák sírása maradt búcsúzóul.

2009. február 25.