Állati tört.11.

Lódarázs

K.S.T.

   Kamaszodó létemre, és akkor még nem tudtam, hogy csak átmenetileg, de felhagytam a lepkegyűjtéssel. A környezetemben senki sem csinált hasonló dolgokat, egyedül öreg professzor „barátom”, Pista bácsi. Ő pedig már nem lehetett jelen azokon a helyeken, nem lehetett részese azoknak a helyzeteknek, amikbe én keveredtem, mert ő, a  tanítómesterem már az örök vadászmezőkön lepkészgetett. Én meg magányomban csodabogárnak, különc kis kakadunak éreztem magam. Ez pedig az akkori világképemnek nagyon nem felelt meg. Igaz, nem bántottak, nem cikiztek, de gyakran hallottam vissza, hogy a lepkék és én..., meg nem furcsa, hogy…

     A legnyomasztóbb komplexusaim attól voltak, hogy mit szólnak a lányok. Végül is ma sem tudom, hogy miért volt ez szempont akkor, hiszen az iskolában sem, az iskolán kívül sem voltak számottevő leánygyermekek a barátaim sorában, akik a mai értelemben véve fontosak, egyáltalán érdemesek lettek volna a velem való barátkozásra. Tizenhárom éves voltam.

    Sorsom csapkodott ide-oda, a zenetanulás mellett gyűjtöttem növényeket, melyek nagy részét az iskolának ajándékoztam, szépen préselve, felragasztva. De a lelkem legeldugottabb szegletében azért maradt annyi hely, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy a lepkéket jól megőrizzem emlékezetemben, szerethessem, dédelgethessem vágyaimat azután a színes világ után. Bármerre jártam társaságban, ha egy-egy ismerős lepkét láttam, nem szalasztottam el az alkalmat, hogy legalább nevén nevezzem, fitogtatván ebbéli jártasságomat.

     Aztán sok év elteltével, egy véletlen folytán megint szembesültem egy éjszakai lepke teljes valóságával, ami adott egy kivédhetetlen impulzust. Akkor nagyon beletenyereltem az amatőr lepkészet iránti törekvésbe, ami azóta sem csillapodott.

     Kerestem felszerelést, kerestem szakmai kapcsolatokat, így jutottam el Rákospalotára, Bezsilla Laci bácsihoz. Hóbortos lénye, színes egyénisége sok érdekes dologban jeleskedett, amiért bámultam is. Felesége, a hajdani primadonna már eltávolodott a színpad varázsától, egyedül Laci bácsi tartotta emlékezetében fiatalkori szépségét.

     Volt nagy gyűjteménye, főleg lepkék, de bogarak és egyéb állatok is, melyeknek létrehozásával kimondhatatlan rutinra tett szert. Semmi nem számított már számára, csak a gyűjtemény gyarapítása, no meg esténként a szomszéd utcai borozó a cimborákkal. Kis jövedelme miatt sok pénzszerzési próbálkozása volt, amik rendre elbuktak. Néha

 eladott egy-két állatot, jól megkérte az árát, hogy legyen mit leeregetni a torkán, és hogy a boros pohár fenekére nézhessen az esti villanyfénynél a szomszédos utcai köpködőben.

     Egyik nap azzal fogadott, hogy van egy jó üzlet, amit meg kellene csinálni, de egyedül nem képes rá! Segítsek neki. Elmondta, hogy tud egy helyet Balatonfüreden, a parti sétányon, ahol egy nagy fában rengeteg lódarázs él. A lódarázsnak jó ára van. A tanért öt forintot fizet a preparált állatok darabjáért.

     Ha szerencsénk lesz, több ezer darabra is szert tehetünk.

Nagy pénznek számított öt forint, amikor egy zsemle negyven fillér, egy fél liter tej másfél forintba került.

     Ő tudja a módját, hogyan lehet azokat befogni veszélytelenül, csak menjünk, és csináljuk. A hét végén utazzunk le, nem fogom megbánni! A vonat a Déliből indul hét óra húszkor.

     Hazafelé gondolkoztam a dolgon, de nagyon nem tetszett az ötlet. Voltak élményeim ezekkel az óriás szuronyokkal.

     Mátyásföldön, a főút és a járda közötti széles, bokros sávot kitisztították, azt a néhány vadgesztenyefát is kivágták, mert kellett a hely a kerékpárútnak. Az elegyengetett sáv évekig hevert csak úgy, várta az útépítőket. Általános iskolás voltam, még alig felső tagozatos. Hazafelé bandukolva egy szép tavaszi napsütésben, feltűnt, hogy a fűbe leszálló nagy darazsak sorra eltűnnek egy kis lyukon. Érdeklődő suhanc voltam, minden érdekelt, ami mozgott, hiszen szemem nagyon  rá ált a lepkék figyelésétől. Szemügyre vettem azokat a titokzatos szárnyasokat. Lassan, közel a föd felett közelítették meg a titkos kis bejárójukat. A nyíláshoz érve leszálltak, bal hátsó lábukat, mint valami titkos jelzést adva, néhányszor megemelték, majd sötétbarna potrohukat kissé riszálták, jobb kifejezést nem tudok arra a mozdulatra, aztán eltűntek a sötét lyukban. Ha egy kifelé jött, a nyíláson kívül ugyanúgy tett, mint a befelé haladó, majd lassú emelkedéssel eltűnt Olga néni kertje felett az orgonabokrok között. Ez az egész alaposan felcsigázta érdeklődésemet, miközben újabbak jöttek, mentek. Elhatároztam, hogy megnézem a lakásukat. Kíváncsi voltam, hogy mi történik odabent.

     Hazasiettem és fogtam egy erős kerti kapát, amit apám írtókapának nevezett, és siettem a nagy felfedezést megtenni.

     Azon a helyen is korábban egy nagy vadgesztenyefa állt. Úgy gondoltam, hogy a földben maradt tuskójának lehet valami köze ezekhez a darazsakhoz. Igaz, akkor már teljesen mindegy volt, mert a szándékom egyre erősebb lett, amint forgolódtam, tétováztam, hogyan is kezdjek hozzá. Nem hiszem, hogy bármi eltántoríthatott volna abban

a pillanatban, attól a művelettől. Közben mindig jött egy új darázs, ami

miatt várnom kellett néhány másodpercet, amíg elvégzi a neki szükséges lábemelgetős szertartást. Végül csak belevágtam.

     A nyílás tetejét egy finom, saraboló mozdulattal lesaraboltam. Épp jött egy állat. Vártam! Lábemelgetés! Bement! Újabb kapálás! Újabb állat...satöbbi. Ez így mente legalább fél órán át. Az ásott gödör már legalább harminc centi mély lehetett, és több, mint fél méter széles. Amikor a talaj már annyira elvékonyodott, hogy nem volt képes magát megtartani; magától beszakadt. Az így keletkezett nyíláson egy pillanatra még volt időm látni a fészek belsejét, de csak egy pillanatra, mert a megzavart darazsak ijesztő zsongással kirajzottak, szinte kirobbantak, mintha a szél kapta volna fel azt a rengeteg zümmögőt. Én nyomban elugrottam, a kapát is ott felejtettem ijedtemben és futottam,  futottam, ahogy a lábam csak bírta. De mihaszna. Rövid ujjú ingem és vékonyka rövidnadrágom nem tudtak megvédeni a körülöttem csapongó vadaktól. Egy a szúrás a hátamon ért, egészen a nyakamnál, és kettő a nadrágom szárának peremén.

    A hadakozás közben úgy négyszáz métert futhattam hazáig, és bemenekültem a lakásba. Fájtak a döfések, sajgott is valamennyi. Még visszamerészkedtem az elhagyott szerszámomért, amit szerencsére még megtaláltam. Óvatosan emeltem ki a tátongó lyukból. Valóban egy fatuskót találtak maguknak alkalmas fészek kialakítására, abból a rágott famorzsalékból készítettek maguknak hatszögletű sejteket, és az volt, amitől az üreg keletkezett a földben.

     Aztán estére belázasodtam.

     Alapos leckét kaptam és ez jutott eszembe, amikor Laci bácsi előadta teóriáját. De bíztam az öreg tapasztalatában, gondoltam, hogy nem lesz semmi baj. Ő tudja, hogy mit csinál.

     Eljött a nap, megjelentünk a Balaton parton az ígéretes fánál. Valóban láttam a darazsakat közlekedni úgy három - négy méternyire a föld felett, egy kis nyíláson keresztül. Vegyes érzésekkel és elbátortalanodott léptekkel jártam körbe-körbe azt a fát.

      Az öreg rendelkezett:

- Te felmászol, ezt a spagátot magaddal viszed! Ha felértél, jól elhelyezkedsz. A spagát másik végére kötött kénrudat meggyújtom, amit felhúzol, és a nyíláson bedobod.  Aztán abban a pillanatban ezzel a rongydarabbal betömöd a nyílást. És már csak várni kell. Tíz perc múlva lehet kiszedni az elalélt darazsakat. Nehezen hittem az öregnek, de már nem volt mit tenni, hát jöjjön, aminek jönnie kell! Bár az ötlet érdekesnek, a dolog kivitelezhetőnek tűnt, így hát tényleg hajlottam rá és felmásztam. Tettem a dolgom, ahogyan az öreg kívánta, hisz ő a mester.

      Minden a terv szerint történt. Az égő kénrúd következett. Be is dobtam, és azon minutumban a nadrágom övébe gyűrt a rongyocskával a nyílást villámgyorsan eldugaszoltam. Mindez talán két-három másodperc alatt történhetett. Hallottam még, amint a száraz fa belsejében erős felbolydulás támadt. Zúgott, mint távoli vihar. Aztán, mint a közeli.

      Ugyanis darazsak alapos munkát végeztek, amikor a házukat építették. Volt a házon művészbejáró és hátsó kijárat, talán még vészkijárat is. Az összes nyíláson rohantak elhagyni a kéngőzős fészküket. Természetesen kit tekinthettek első számú ellenségüknek; csakis engem. Azon mód leestem a fáról és rohantam a közeli víz felé. Akkoriban még nem volt úgy rendezve a füredi sétány vízpartja, mint manapság, így szinte bárhol vízbe ugorhatott az ember. Akár ruhástól is. Csapongtak körülöttem a darazsak, de szúrás nélkül ugrottam a vízbe. Ott azonnal alámerültem, mert ott is csapkodtak fejem körül, indulatos hangú szárnyzümmögéssel, nyüszögéssel követtek. Néhány másodperc múlva kénytelen voltam legalább a fejem kiemelni - mert bármily furcsa is -, levegőre volt szükségem, hisz a nagy izgalmamban és a futástól egyébként lihegtem volna. Láttam, hogy a víz felett tíz centivel legalább húsz harminc állat köröz, keresték a vízben eltűnt gonoszt. Újabb levegő után kapkodáskor, még mindig csapongtak, fürkészték a vizet.

       Kénytelen voltam a víz alatt kissé távolabb úszni a helytől, hogy legalább levegőhöz jussak, hisz már szinte fuldokoltam. Majd egy nagyobb kört úszva kimásztam a vízből. Személyi igazolványom, retúr vonatjegyem csuromvizes dzsekim zsebében volt, pénztárcám a nadrágomban ázott.

      Akkor kezdtem keresni Laci bácsit. A sétány egyik távoli padján üldögélt és mosolygott, jobbjával a mindig borostás állás simogatta. Hiányos fogazata a nikotintól sárgán virított keskeny szája nyílásán.

      Amint közelebb értem, csendesen annyit mondott:

       - Sanyikám! Ez nem sikerült.

      Azóta, ha csak oly ritkán is, ha ilyen darazsat látok, eszembe jutnak az öreg huncut mosolya, a nikotintól kikerics sárga fogai, és hálálkodom, hogy akkor nem sikerült a „nagy üzlet”, mert már akkor nagyon sajnáltam azokat a ritka, elegáns, fölséges lényeket.