A KÚT

Csongor Győzőhöz harminc éves barátság fűzött. Tiszteltem, mint minden idegszálában alapos, vérbeli botanikust. Csodálatos érzékkel tudta megtalálni az őt érdeklő dolgokat. Nehéz volt olyan helyet találni megyében, ahol még nem botanizált. De ugyanúgy ismerte a legeldugottabb helyek helytörténetét is legalább száz évre visszamenőleg.

Egy alkalommal beszéltem neki a Pitvarosi Pusztákon szerzett ismereteimről, az ott végzett kutatásaimról. Ezekről a munkákról mindig meglepően pozitív véleménye volt, és mindig tudott hozzáfűzni valami kis botanikai többletet, amit aztán magam is felhasználhattam. Ekkor említette, hogy van a Csikós-pusztán egy elhagyott kút, vagy ciszterna, aminek a belső falán van egy nagy tő páfrány, elrejtőzve a világ elől, és az őt már sok éve izgatja, de még nem volt módjában vele megismerkedni, csak hallomásból ismeri. Segítsége sem volt, hogy valóban becserkészhesse, meg lefényképezhesse, és természetesen egy levelet szerezzen belőle a pontos meghatározás céljából. Megtenném-e, hogy magammal viszem, ha legközelebb arrafelé lesz dolgom. Nyár közepén jártunk, és épp a Csikós-puszta szomszédságában, a Blaskovics-pusztán szorgoskodtam, mert előző évben ott találtam meg egy sok év óta kihaltnak hitt lepkefajt, aminek az életmódját sem ismerte a tudomány egyértelműen. Ezzel dolgoztam már hónapok óta.

Kérésére a következő hét szerdájában egyeztünk meg.

Eljött a nap, mentem is öreg barátomért. Akkor tudtam meg, hogy lesz harmadik társunk is. Egy mezőgazdász, aki egyébként megszállott borásznak vallotta magát, őt is ismertem néhány éve. Hozott magával hosszú kötelet is, mert a borászat mellett a kötélkezelésnek is mestere volt, kivált, hegyi terepeken. Ezt is ő maga mondta, meg hogy legalább gyakorolja egy kicsit ebbéli tudományát. Felajánlotta az autóját is, mivel ő elszámolhatja a benzinköltséget, amúgy hivatalból.

Így átpakoltam öreg Volkswagenemből a szükséges hucimucimat, és máris hasítottunk a céljaink felé. Makón át egy órai kocsikázás után érkeztünk meg a pusztára, ahol a hodályok mellett a füves földút baloldalán, ócska drótkerítés kísért hosszan. Ez volt a Tájvédelmi Körzet határa. Tavaly húztuk ki a védett terület jelképes birodalmi határát. Jó ötszáz méter után érkeztünk a kapuhoz. Tárva-nyitva találtuk. Valaki lélektelen, nem tartotta fontosnak azt zárva tartani. A bejárattól alig ötven méterre állt az elhagyott kút, ami nekem szinte személyes ismerősömmé vált egy év alatt, oly sokszor láttam már közelről, s távolról. Végre megálltunk.

Borászunk kiszedte a csomagtartóból a hegymászó kötelét, és amíg azzal bíbelődött, valami viccet mesélt, aminek se füle, se farka nem volt, de legalább neki tetszett. Jókat nevetgélt, míg felkészült az attrakcióra. Egész belepirult a saját vidámságába.

Körbejártuk az ominózus kút káváját, közben Győző, a bölcs öreg, az alkalomhoz illő tanmesébe kezdett, ami mint legtöbbször, vég nélküli történetbe vész. Akkor sem volt máképp.

A jobb napokat és szebb tájakat látott hegymászókötelet a gémeskút lábához erősítettem, miközben a borász-mezőgazdászunk a kötél szabad végét nemes egyszerűséggel a kútba dobta, ahol a páfrány évek óta lakott. Majd felkapta Győző fényképezőgépét, egyik lábát átvetette a kút káváján, ott a kamerát nyakába akasztotta, és a maga hebrencs lendületével máris ereszkedni indult.

Pánikszerűen megállásra bírtam, és kértem, ne kapkodjon! Először is a kötélre kössön néhány csomót, mert nem tud fényképezni is, meg kapaszkodni is, ha nincs a talpa alatt egy biztos pont, amin megállhat.

A csomókat rendre megkötöttük, azzal elindult, mintha valami lépcsőn kellene leereszkednie, vagy valamilyen kellemes kis sétára indulna.

Amint elhagyta a felső kötélcsomót, a kútból szúnyogfelhő csapott ki, és szinte ellepte kezünket, arcunkat, szóval minden szabad bőrfelületünket. A második csomónál, a kútkáva gyűrűjének alsó pereménél a belső tér kiszélesedett jó háromméternyire, aminek a falán, a téglasorok között tényleg ott zöldellt a kapitális páfrány. Példátlan az Alföldön, szabadban ekkora páfránytelepet találni. Örült is öreg barátunk. Már előre lelkendezett a pompás lelet miatt.

Eközben a „borászmezőgazdászhegymászó” egyre mélyebbre ereszkedett. A kötél nem ért a vízig, mert az jó mélyen tükröződött. Átvillant az agyamon, amitől aztán kellőn ideges is lettem, hogy mit is csinálnék, ha a bátor társunk a vízbe pottyanna! Nagy bajban lennék – annyi biztos -, de a hegymászó barátunk még inkább, mert a kötél végétől még legalább három méterre volt a vízfelület.

A páfrányhoz érve megállt néhány másodpercre, nézegette, méregette a zöld csomót, de a kinyújtott jobb kezével nem érhette el azt. Tanácsoltam, hogy próbáljon hintázni, egy kicsit lendületbe jönni, hogy azután egy alkalmas pillanatban leszakíthasson egy hőn óhajtott levelet.

Úgy is tett! A leszakított levelet a szájába fogta, aztán lengett tovább. Fényképezőgéppel a nyakában, két talpával a kötelet szorította, két szúnyoglepte kezét kinyújtva, hátradőlt, és átszellemült képpel csak hintázott, hintázott. A kötél lassan körbefordult, de barátunk meg se mozdult. Kissé félrebillent fejjel körbepásztázta a félhomályos, mohával benőtt öreg kút falát.

Egy perc is eltel, de semmi sem történt, csak fordult újra, és újra. Ezt látva, megszólítottam, mi a fenét csinál? Miért nem fényképez már?  Akkor döbbentem rá, hogy szeme csukva, arca mimikátlan és viaszsárga, mindössze a zöld levél díszelgett rajta.

Győző is észrevette, hogy valami nem stimmel odalent, ő is beszélt hozzá, de biz a fiú nem reagált. Újabb biztatások se hoztak változást, barátunk csak függött, mit egy akasztott.

Erre rám zuhant a felismerés, annak a lehetősége, hogy a kútban talán olyan gázok vannak, amik ennyire lebénították a szerencsétlent. Olvastam már hasonlót, kutakban felgyülemlett mérges gázokról. Abban a minutumban a kötél után kaptam, közben hangosan bíztattam szegényt, hogy erősen kapaszkodjon, szorítsa azt a kötelet, de nagyon ám, amíg felhúzom annyira, hogy ki tudjam emelni a kút kávájára. Győző nem segíthetett, hisz mit is tehet ilyen esetben egy nyolcvanéves ember!

Amint egyre feljebb került, azt a látszatot keltette, hogy talán már nincs is tudatánál. Azon kívül, hogy még kapaszkodott, semmi életjelet nem produkált. Akkor már valóban arra gondolhattam csak, hogy valami nagy baj történt. Jól megdolgoztatott szerencsétlen a maga hetvenegynehány kilójával, míg végre elértem a nadrágszíját. Annál fogva emeltem a kútkávára, mint egy súlyos csomagot. Közben az eszem már sokkal előbbre járt, mint a cselekedet. Mentőkre, kórházra,  családjára gondoltam, közben Győző sertepertélt, sopánkodott, mögöttem, mi történhetett vele(?)!

Aztán már mindkét kezemmel megfoghattam a kravátliját, és gyors mozdulattal a átemeltem a káván is, és úgy próbáltam kommunikálni ájult hősünkkel.

Mindez másodpercek alatt történt, közben folyamatosan beszltem hozzá, kérdezgettem.

-  Ember! Szólalj meg! Mi van veled?

Kis vártatva meg is szólalt egy kissé zavarttan, de fülig érő szájjal:

- Mi lenne! Semmi sincs. Miről beszélsz! Ne tudom, mit akarsz! Halántéka gyöngyözött, amint segítségemmel végre lábraállt, térdeit a kútgyőrőnek támasztotta, és egyfolytában, kényszeredetten nevetett, mint mindig, ha zavarban volt. A letépett páfránylevelet átadta Győzőnek.

Én meg csak álltam értetlenül. Öreg barátunk is csak a fejét csóválta. Egyre csak a kútban lévő gázokra gondoltam.

A további kérdezősködésünkre a nap hőse már egyre ingerültebb lett, de továbbra sem tudtunk meg semmit a történtekről.

Ekkor elhatároztam, hogy magam győződöm meg a rejtély okáról, magam megyek le a kötélen, hogy a fotót is elkészíthessem. Arra is gondoltam, meg fel is készültem, ha velem valami történik, ők nem tudnak felhúzni, hisz egyikük sincs olyan erőben, hogy erre képesek legyenek.

A géppel a nyakamban azonnal leereszkedtem a páfrányhoz, de nem vettem levegőt, míg el nem készítettem a felvételt. Aztán visszaindulás előtt egy picit szusszantam, figyeltem a levegő illatát és a szervezetem hatását. Úgy vártam még tíz-tizenöt másodpercig. Semmi! Újabb, de már nagyobb levegő. Még mindig semmi! Aztán, mint egy vizsla: egyet, kettőt többet. De mindvégig úgy éreztem magam, mint a szabadban. Dolgom végeztével felmásztam, áttornásztam magam a kútkáván. Győző fürkésző szemekkel, idegesen  nézett arcomba, fölfedezni próbált valamit, de szerencsémre nem volt mit. Borászmezőgazdászsziklamászó barátunk egy száraz gombát rugdosott céltalan, gondolatait pedig ki tudhatta? De erről a dologról soha többé nem beszéltünk.

Annyi biztos, nagy szerencséje ennek a fiúnak, hogy kitaláltam a csomókat a kötélre, ami végül megakadályozta, hogy önkívületében a vízbe essék, és hogy egyáltalán én voltam a kötél felső végén, amikor ő az alsón. Lehet, hogy azt a kerek kis eget látta volna életében utoljára, amit a kút vizéből látna, amikor a segítséget várná a külvilágtól.