Állati történetek: 14.

A KAFFERBIVALY

                                                                                                                                                                                                             K.S.T.

Tanita Kessler álmosan, fáradtan, de magát meghazudtoló fürgeséggel perdült a tábor konyhasátrának asztalához, ahol a szokványos reggeli mellett rendszeresen megbeszélik a nap teendőit munkatársaival, vagyis inkább beosztottaival. Késő éjszaka tértek vissza egy oroszláncsalád megfigyeléséről, így rövidre sikeredett az éjszaka.

Ugyanis néhány napja szabadon engedtek egy oroszlánkölyköt, amit ők ápoltak, mert két törött lába miatt a család elhagyta. Pont ma hét hete, hogy a baj megtörtént, és a beteg cicát beszállították a rögtönzött „állatkórházukba”. Amint egészségesnek ítélték – és ez két napja történt -, azonnal visszavitték a területre, ahol a család élte a maguk nagymacska életét. A gondozók abban reménykednek, hogy a nem oly hosszú idő eltelte után a közösség talán még visszafogadja. Első pillanatban úgy tűnt, hogy sikerül is a kísérlet, de kellett még egy megnyugtató ellenőrzés, hogy nem volt hiába a gondoskodás.

Kessler, fiatal nő létére nagyon határozott, akkurátus, vérbeli, elszánt természetvédő, és nagy tudású állatorvos. Úgy tartják a munkatársai, hogy sok tekintetben apja nyomdokain jár. Apja, aki csak nevelőapja volt, német állatorvosként a nemzeti park megbízásából dolgozott a nagyvadak védelmi programján. A szép szál, jó arcú, sportos szőke dalia, mondhatnánk „tisztafajú árja”, sok fekete asszony és lány szívét megdobogtatta, amit ő ugyancsak élvezett. Életvitelében kellet lenni valami kifinomult perverzségnek, mert rajongásig élt is az adott alkalmakkal, ha tehette. De egy asszonynál végleg kikötött. A frissen megözvegyült fekete szépség mellett nem tudott elmenni csak úgy, mint tette sokak mellet addig. A dologból házasságlett. A három árva gyermeket a nevére vette, és így lett Tanita nevelőapja. Tíz évig tartó házasságuk tragédiával végződött, mert a doktor egy botszwanai törzsi villongásban, amolyan békebírói szerepben mégis megsebesült, és vérmérgezésben meghalt. A sors iróniája, hogy a szép fekete asszony első férjét, Tanita apját is ott ölték meg, egy orvvadászatot felderítendő portya során. Túlélt két oroszlántámadást, egynehány kígyómarást, de a legnagyobb ellenség, az ember mégis csak legyőzte.

A német orvost a közösség hamar befogadta, látva annak emberségét, jóindulatát, aki az első perctől kezdve ragaszkodott a gyermekek iskoláztatásához. A legidősebb gyermek, Tanita saját akaratára a Yale Egyetem Állatorvosi Karán elsőéves volt, amikor a tragédia bekövetkezett. De jó tanulmányi előmenetele és rendkívüli érdeklődése miatt az egyetem kedvezményekben részesítette, így aztán szülői támogatás nélkül is képes volt az állatorvosi diploma megszerzésére. Ilyen előzmények után került a Krüger Nemzeti Park állományába, és lett nagyvad specialista.

Amíg reggelizett, az asztalánál ülőkhöz beszélt, kérdezett, számon kért, utasított; egyszóval tette a dolgát.

-              Mi van a NISSAN-nal? Addig nem fogom vezetni, amíg megnyugtatóan meg nem csinálják! Nem fogok a vadonban éjszakázni csak azért, mert az a dög nem szuperál! – szólt Kessler, Mobuhoz.

-    Óh, Miss Kessler! A kocsit bevontattuk, és rendbe tették, a jobb gömbcsuklókat tartó kart kellett kicserélni. Az volt törött - mondta Mobutuka. Közben utánozhatatlanul csettintgetett a nyelvével, míg beszélt. Emiatt alig érthető, idegesítő és rendszertelenül tagolt beszédével a környezete már egyáltalán nem törődött. Megszokták! De egy idegen a falra tudott mászni tőle.  Egyébként is Mobu – mert csak így hívták a telepen -, nagyon fontos személy volt az alkalmazottak között. Egy helyi törzs szülötte. Apja vadász volt, majd a nemzeti parkhoz került, mint természetvédő. Sok évvel ezelőtt a folyóparton tűnt el világos nappal, és soha nem került elő. Hat gyermeke közül az egyetlen fiú, a huszonnyolc éves Mobu fontosságának legfőbb oka abban rejlik, hogy sofőr létére közel, s távol ismer mindenkit. Mindent fel tud hajtani-keresni, mindenkit megtalál, és mind emellé ügyes kezű ember hírében áll. Csak úgy beszélnek róla, hogy Mobu az ezermester, aki rokona a kék hegyen túl élő gyógyítónak, akit messze földön tisztelnek. Egyébként a Kék-hegy a Drakensberg északi nyúlványa.

-    Tegnap mondtam, - szólt a sofőrhöz Tanita -, hogy a fehérhátút meg kell néznünk, bírja-e még magát! Úgy gondolom, most nincs égetően sürgős dolog, hát ma kellene megkeresnünk. Tehát siessen megtankolni, és ne felejtse el azt a francos biztonsági csapot is elzárni a tartály alatt, nehogy úgy járjon, mint tegnap éjszaka! – ekkor maga is visszaindult a sátrába a fegyveréért, lőszerért, CB rádiójáért, és a magát meghosszabbító távcsövéért. Szerette azt a műszert – mert csak így hívta -, ami apjától maradt rá. Komoly Zeiss márka.

Mobu, a gyerekzajos, zöldtelen udvar sarkában álló terepjáróhoz sietett, nem szerette megvárakoztatni a főnöknőt, mert azért mindig ő húzta a rövidebbet. Gyorsan a hat lábon álló tartály mellé hajtott, és amíg a vékonyka csövön csorgott a dízel az autóba, elszaladt egy tízliteres flakon ivóvízért, mert ez is a napi teendői közé tarozott. Az autókban mindig kötelezően volt fehér szövetburkolatban egy-egy flakon ivóvíz, és ezért ő felelt. Az udvaron megint belebotlott a legalább egy hete, autóval eltaposott kígyó leírhatatlan illatokkal ékeskedő fejnélküli, legyek-lepte tetemébe. Bosszankodott, hogy ez a bűz senkit nem zavar. De most sem tudja eltakarítani, hisz szalad! Mindig szalad!

Tankolás után, útban a főnöki sátorhoz, megállt a saját sátránál a rádiójáért és az elmaradhatatlan fegyveréért.

Amint elindultak, Tanita szólt, hogy felveszik még a gyakornokot, azt a mamlaszt.

A gyakornok a múlt héten érkezett Kanadából, a doktori munkájához gyűjt információkat a nagyvadak fertőző betegségeiről.

-   Meg vagyunk áldva ezzel az ólommadárral!   - motyogott félhangon Tanita, így utalt a gyakornok fiúra. Majd folytatta…

-    Mire kimondja, mit szeretne tenni, beesteledik. De mit tehetünk! Két hónap nem a világ! Elviseljük! Szólok is neki, hogy jöjjön ki az útra, ne kelljen azon a tehénszaros úton átgázolnunk! – és a rádiójával matatott. De mire hívta volna, Mobu hangosan figyelmeztette!

-    Miss Kessler! Nézze, már kint is van! Ott ül azon a megfordított műanyag vödrön, amiben tegnap pókokat vitt fényképezni!   - és még folytatta volna, de már odaértek. A gyakornok az autó mellé lépett a vödörrel a kezében, és zavarában vigyorgott, míg mindkettőjüknek jó reggelt kívánt, egyenként nevükön szólítva.   

-    Jó reggelt Tudóskám! – évődött Tanita. Itt aludt az út szélén, és este óta vár minket?

-   Ne mondjon ilyet!  - mondta nevetve. De jól aludtam, csak korán keltem, mert a pókokat vittem jó messze a falutól, hogy elengedjem – közben a vödröt a kocsi hátuljába dobta, és az elnyűtt hátsó ülésre telepedett. Nyomban a nyakában lógó fényképező gépét igyekezett kiszabadítani a kamerája meg a távcsöve szíjainak szövevényéből.

-    Kérem, nézze meg a fotókat, egész jól sikerültek! – és nyújtotta a gépét Tanitának!

A lány kissé kelletlenül, kényszeredetten fogta a nagy NIKONT, és amint zötykölődtek a száraz keréknyomok között terepjárójukkal, bekapcsolta. Közben kis hólyagnak nevezte, persze csak úgy magában. Mit gondol ez a jövevény, mit erőlteti a szimpátiát. Ezzel úgysem ér el semmit. Nyílván érzi, hogy nem túlzottan kívánatos személy, körünkben.

Amint az első képet meglátta, kissé meghökkent. Nézte-nézte, majd a másodikat, harmadikat, aztán saját törzsi nyelvén szólt Mobuhoz!

-   Ez a kis pimasz szenzációs felvételeket csinált! Akarja látni? – kérdezte Mobut.

-   Hát persze! Szeretem a jó képeket! Ha megállunk, megnézem! – így a sofőr.

A gyakornok nyomban rákérdezett a számára érthetetlen nyelvre, de a nő megnyugtatta, hogy …

-   Csak azt mondtam, nagyon jók a felvételek.

-     Nekem is tetszenek! – szólt a gyakornok.  Szeretem ezt a gépet. Korábban diáztam, de amióta internetezek, nagyobb hasznát veszem ennek a gépnek. Egyébként is a dolgozataimhoz egyszerűbben tudok dokumentálni digitális géppel készült fotókat.

Ezzel aztán elnémult, a lány se szólt rá semmit, a hepehupás földúton csak a motor zúgása és a kerekek ropogása volt a hallható. A nyitott terepjáró szélvédőjére kötözött fekvő ipszilon alakzatos nemzeti lobogót és a nemzeti park zászlaját csapkodta a szél. Az út melletti nagy euphorbiákról madarak rebbentek, a magas növésű füvek furcsán verték vissza a motor zaját, utánuk porfelhő kavargott a gyenge hátszélben, majdnem megelőzve, beterítve rossz út miatta lassan poroszkáló terepjárót. A gyakornok nem bírta szó nélkül …

-      Elnézést, Miss Kessler.! Ezeket a magas füveket is ismeri? Mert ha igen, és tudja a latin nevüket is, csinálnék néhány felvételt videó kamerával. Megállhatnánk pár percre? – és kérdőn nézett hol a lányra, hol a sofőrre, akinek csak a tarkóját láthatta! – aztán tétován, félhangon azonnal hozzátette:

-   Nem is olyan fontos, csak egy ötlet volt. – mondta, és a szája szélébe harapott.

Tanita hátrafordult az anyósülésen, és határozottan, bosszúsan azt mondta:

-   Ha akarja, megállhatunk! De legyen határozott! Kell, vagy nem kell?

Emez szemmel láthatóan megszeppent a váratlan kitöréstől, aztán határozottságot mímelve igent mondott, és felmarkolta a sárral bekent, száraz fűvel, levelekkel teliszemetelt kocsi padlón, viseltes tokban heverő kameráját.

-     Álljunk meg! – szólt a sofőrnek Tanita. Addig megnézheti a képeket. Kis vártatva folytatta, amikor a gyakornok már kiszállt…

-     Azóta is az jár a fejemben, hogy tud ez a mamlasz ilyen csodálatos felvételeket csinálni. Azt hittem, nem csak a beszéde körül vannak defektusai, de lehet, hogy tévedtem.

Amint nézte a fiút, ahogy kerülgeti a magas fűcsomókat, keresve a legelőnyösebb beállítást, meg fényviszonyokat, rádöbbent, hogy milyen szépek is tudnak lenni azok a zöldek. Itt nőtt fel, de eszébe nem jutott volna egyszer is, hogy fotókat készítsen róluk. És tényleg! Minél hosszabban nézte, annál jobban tetszettek szülőföldje szép füvei. Majd gyerekkora jutott eszébe; hányszor bujkáltak, hancúroztak közöttük, alattuk, de soha nem gondolta, hogy figyelni is fog rájuk. És most hírtelen eszelősen szerette volna begyűjteni, lepréselni valamennyit. De nem csak a füveket, hanem minden egyebet; a méteres, húsos-levelű Aloékat, ezüstfákat, többméteres Euphorbiákat, Acáciákat is, meg az egész tájat folyóstól, kék hegyestől, és egy nagy gyűjteménybe rakni. Csak úgy áradt a lelke, hogy egy rajongással megint gazdagodott, színesedett a szülőföldje iránt érzet, mindent elsöprő vonzalma. És azt vette észre, hogy fejcsóválva szégyenkezett, hogy ez a jelentéktelen kis mitugrász kellett ahhoz, hogy észrevegye mindazt, amivel nap, mint nap találkozik, átgázol rajtuk, vagy éppen hűsöl árnyékukban. Közben ismét Ááront nézte, és eszébe jutott, hogy ha elérik a folyót, ott sokkal dúsabb füveket találhat, ott kellene folytatnia a videózást.

Ááron, kérem! – szólította meg a gyakornokot a lány, amin maga is meglepődött, amint újra és újra visszacsengett fülében a név, mert már egy hete vannak együtt reggeltől késő éjszakáig, de nem vitte rá a lélek, hogy egyszer is a keresztnevén szólítsa.

-    Jöjjön, menjünk! A folyónál sokkal dúsabb példányok vannak. Siessünk!

És itt újabb meglepő érzés fogta el. Mintha egy picit, de csak egy icipicit szimpatizálna ezzel a sráccal. Na nem, mint férfivel, hanem mint emberrel. Fehér férfire egyetemista korában se fájt a foga, most meg már ez teljesen kizárt, hisz három hónap múlva lesz az esküvője. De egyre az motoszkált a fejében, valami van ebben a srácban, aki talán nem is olyan ügyefogyott, csak ő ragasztotta rá ezt a bélyeget. És ma már másodszor fordult elő, hogy a gyakornok miatt úgy megmosolyogta magát. Hosszan mélázott a semmibe bámulva, míg a fiú ismét beült a terepjáróba. Úgy érzi, mintha egy kicsit fajgyűlölővé vált volna egyetemi évei alatt a távoli világban. Vagy talán ez a természetes? És ezt életében, ebben a pillanatban fogalmazta meg először így, magának.  De mit tett ez a srác? Miben különbözik megannyi embertársától? Majd megint magára gondolt… Lehet, hogy nincs is baj, csak egyszerűen túlhajszolja magát, és ettől vannak furcsa gondolatai? Ettől kissé – ami rá nem jellemző, de - elbizonytalanodott.

-    Mondja, Ááron! – szólt és szinte teljesen hátrafordult az ülésén, kíváncsian kereste a fiú tekintetét.  Miért választotta ezt a témát a disszertációjához? Mi indította a nagyvadak fertőző betegségei felé?

-    Ó, Miss Kessler! – így a fiú! Ennek érdekes, és egyben nagyon is egyszerű oka van! Ha nagyon szeretné, elmondom, de attól félek, csalódni fog. Aztán szinte kisfiúsan fogta össze dzsekkerének két sarkát, és kérdőn nézett a meredeken szemébe néző lányra.

Kessler, válasz helyett csak egy sürgető fejbólintást ejtett, szemeit kerekre nyitotta.

-    Nem rég olvastam egy Wilbur Smith írást - kezdte Ááron -,  amit az 1988-ban, VIII. Mammose fáraó sírjában talált papirusztekercsekre írott krónika tartalmából írt regényes formában. Ebben az írásban említette a krónikás, hogy valahol délen találkozott olyan gnú vándorlással, amelyben sok ezer állat betegen, orrukból, szájukból erősen váladékozó tünetekkel vándorolt és pusztult halomra egy járványtól. Akkor gondoltam, ha az embereknek vannak „világjáró” járványos betegségei, miért ne lehetne az állatoknak! Érdekel, vajon van-e valóságtartalma annak a sok ezeréves információnak? Aztán meg ennek, és hasonló eseteknek kiderítése nem kevés utazással, terepmunkával is jár. Én pedig betegesen szeretek utazgatni a világban, hát erre gondoltam legelőször. Ez a nekem való feladat.

Mondókáját befejezve továbbra is a lányt nézte, de annak üres tekintetéből érzékelte, hogy már egészen távol járnak a gondolatai, és válasz helyett lassan előre fordult, a magas fűvel szegélyezett utat nézte. Néhány perc múlva a távolban megpillantotta a folyót.

-    Na, ezt mondtam! – lelkendezett a lány, mutatott előre. Nézze, ott már milyen dús a növényzet. Látja azokat a fűóriásokat? Mint egy-egy nagy kéve, állnak az alattuk fekvő apró növények között. Lenyűgözőek! – és elkezdett beszélni. Ezek itt filipendulák, legalább két méteresek! Az a sötét levelű pedig ciliaris. De észre sem vette, hogy maga is rabul esett saját információinak, és fontoskodva folytatta.  – Ha megnézi azt ott – mutatott baljával a fiú háta mögé - az a legmagasabb növésű fűféle Afrika földjén, de talán az egész világon sincs magasabb, mint a dissoluta. Mi elefántfűnek nevezzük épp a magassága miatt, mert legalább három méterre is megnő. Nézze csak a fényes kalászait! Milyen kecsesen lengeti a szél! Hát nem varázslatos?

Megálltak!

A fiú kiszállt, a sárga útporos ülésre dobta dzsekkerét, és feltűrte ingujját, hogy belevesse magát a videózás, fotózás mindent felejtető magányába.

-    Ááron! Ááron! – kiáltott Kessler utána! Ugye tudja, hogy itt már oroszlánok is lehetnek a magas fű között? Ne menjen messze!

De mire ezeket kimondta, a fiú már eltűnt a zöld kévék sűrűjében. Néha fel-felkurjantott egy-egy látványtól, de látni nem lehetett. Hajszolta a magának valót.

-    Érdekes ez a figura! - mondta Tanita, Mobunak. És jól esett elmondania valakinek, akár ennek az egyszerű sofőrnek is, hogy eddig csakis a hivatalos munkájának élt, abban találta élete értelmét, és soha nem gondolta volna, hogy azon túl is vannak fontos, mi több: érdekes és szép dolgok a környezetében. Majd tovább göngyölítette volna a fonalat, de Mobu megzavarta, nem hagyta, hogy tovább játszadozzon gondolataival.

-    Nézze csak, Miss Kessler! Azon a kék hegyen van egy jól látható hasadék, és ott vezet az út a rokonaimhoz. Hisz tudja! A gyógyítóhoz! Járt már ott valamikor? – és továbbra is a távolt, az égbenyúló halvány zöldeskék formákat kémlelte.

-     Nem! Nem volt alkalmam! – jött a válasz. Az legalább négynapi járóföld, amit nem volt ajánlatos még csak megpróbálni sem. A hosszú úton bármi is történhet. Aztán meg gyerekkoromban nem voltak autós lehetőségeink olyan nagy távolmaradásokra. Ismeri a magunkfajtát! Szeretjük az éjszakát a saját házunkban tölteni, ahol biztonságban vagyunk! – de Mobu folytatta…

-     Ott jön ki a hegyek közül a Kis-Letaba folyó, és találkozik a Nagy-Letabával. Nagyon gyors folyásúak, és a meder nagyon sziklás. Az a szoros arról híres, hogy ott a krokodilok a hegyoldalban vadásznak, nem a vízben. Ott faltak fel egy francia térképész, száz évnél is régebben. A helyiek úgy is nevezték el azt a helyet, hogy „A völgy, ahol a krokodil megette a fehér mérnököt”. – mesélte a sofőr.

-    Már tudom!  - és bólogatott hozzá a lány. Majd folytatta…

-    Sok ilyen helymeghatározás keletkezett már a mi népünk szájából. A legérdekesebbre, egy északra eső falu nevére még emlékszem, aminek említésével sokszor vittem vidámságot az egyetemi diáktársaságomra.  A Droekolwaartweebufflesmeteenskootdoodgeskietis falucska neve mindig nagy derültséget váltott ki.

-     Gondolom, találkozott már vele is, autózgatásai során!

Abban a pillanatban a zizegő fűtengerből előbújt Ááron, arca sugárzott a boldogságtól. Bal füléről vér csöpögött a nyakára, ingére, de ügyet se vetett rá.               

 -     Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget, Miss Kessler! Csodálatos felvételeket csinálhattam az ön jóvoltából! - szólt közvetlen, meleg hangon a lányhoz. De mielőtt tovább mennénk, hadd csináljak egy rövid snittet a terepjáró motorház teréről. Az még feltétlen kellene ehhez az anyaghoz. Máris pattant, bal kézfeje is vérzett, a füvek megvágták, megjelölték a látogatójukat, arcáról veríték csöpögött, amint gépeivel a nyakában, ügyetlenül kapaszkodott a szélvédőbe, hogy felmászhasson. A nap már magasan járt az égen, nem törődve senki fájdalmával, örömével, csak egykedvűen ontotta melegét, mint tegnap, meg fogja holnap is.

-    Amíg a videó snitt elkészül - szólt Tanita -, önt is megörvendeztetem az imént félbehagyott mondandómmal – mondta hangosan a fiúnak.  Éppen akkor jött vissza - folytatta a lány -, amikor meséltem Mobunak a legcsalafintább afrikai helységnevet, amit a helyiek adtak a maguk észjárása alapján. A falut úgy hívják, hogy "A száraz hely, ahol két bivaly lett lelőve egyetlen golyó nélkül”.

-    Tényleg, Mobu! Még nem mondta, járt-e már ott! – és kérdőn nézett a sofőrre, aki meg a motorháztetőn álló fiút vigyázta. A fiú pedig már nem a füvekkel törődött, sem a falunevekkel, hanem valami egészen furcsa dolog keltette fel a figyelmét. Szótlanul, mozdulatlanul nézett egy pontra a folyó felé.

-   Mit lát Ááron?  - kérdezte a lány.  Mi az, ami ebben a percben izgalmasabb lehet, mit ezek a csodálatos fűcsomók? De a fiú szótlanul állt, szemén a kamerájával, talán még levegőt se vett.  Legalább egy perc telt el, amikor meg távcsövével kémlelte tovább a távolt. Aztán megszólalt. Hangjában izgalom, csodálkozás és felfedezés öröme vegyült.

_   Hű, Miss Kessler! Mit látok! Kérem, gyorsan jöjjön fel ide! – és nyújtotta a sebes kezét, mert a másikban a kamera volt.

Tanita nem nagyon tudott meglepődni már az adódó szenzációkon, hisz minden nap történhet, és történik is valami, ami csakis egy idegennek rendkívüli érdekesség. De azért felmászott. Kézbe vette a nyakában lógó távcsövét, és kereste a látni valót, amerre a fiú mutatott.

-              Azonnal üljünk le! – kiáltotta a lány. És nyomás a folyóhoz, de amilyen gyorsan csak lehet!

Mobu jól manőverezett a száraz, kerékvágta mély barázdák között, és a kétszáz métert hamar magamögé utasította. A vízparton Mobu a kocsiban maradt egy akáciafa gyérséges árnyékában, de Tanita és a fiú a gát tetején álltak meg.  A folyón felfelé figyeltek, ahol a túlsó part felől széles porfelhő úszott a víz fölé. Lassan jól látható volt egy csorda kafferbivaly, amint a gáton és annak mentett oldalán, nagy tömegben közelednek a folyó mellett, lefelé, Délre. 

-    Úgy tűnik – kezdte a lány -, érzik a közelgő szárazságot, ezért is mennek délre, az Olifants folyó torkolatának közelébe. Ott mindig van elegendő zöld legelő. Az öreg vezérbikák jól tudják, mikor mit kell tenniük.

 És tényleg! Elöl, a csorda előtt húsz-harminc méterrel komótosan ballagott a vezér. Komorsága tapasztalatot, termete félelmet, hatalmat sugárzott. Mögötte egy tehén, és kettejük között egy féléves körüli borjú poroszkált. Majd utánuk jó pár méterrel jött a csorda. Lehettek vagy hetvenen.

-    Nagy dolog van készülőben! – szólt Tanita. Nem láttam még ekkora csordát ennyire együtt vándorolni. Nem hiába! A bölcs természet mindig tudja a fontos dolgok megoldását. Ezek a vadak is tudják, amit mi csak azután tudhatunk meg, ha már megcselekedték. Nem így gondolja, Ááron? – kérdezte anélkül, hogy a fiúra nézett volna.

-    Én ebben nem vagyok jártas, Miss Kessler! – így a fiú! Én ezzel nem tudok mit kezdeni, de örömmel meghallgatom a véleményét, bármi is legyen.

Erre a lány kezdte mondani a teóriáját, beszélt a kafferek szokásairól, közben egyre csak közeledett az a fekete sereg az átellenes oldalon. A gyakornok kérdezett, az állatorvosnő felelgetett, és békésen teltek a percek. Zengőlegyek dongtak fejük felett, és a szél is kissé alább hagyott a békés délutáni táj felett. A fölséges állatok menetelése szinte tekintélyt parancsolóan haladt a jó kétszáz méternyi széles folyó bal partján, komótosan, de töretlenül. Egyetlen állat se maradt le a csordából. Mondhatni, fegyelmezett társaság hatását keltették. Közben simogató nyugalom terült el Afrika ege alatt.

-    Mobu! Mobu! – kiáltott Kessler. Nézze, ott van a fehérhátú is. Erre a sofőr is kimászott az autóból, és közelebb ment a kétszemélyes társasághoz. A csorda hátsó példányai közt látták a napokkal korábban szabadon engedett egyéves borjút. Fejsérülése – valószínű, hogy krokodil - okozta magas láza és elfertőződött sebei miatt ápoltak a telep karámjában. Fehér festékkel nagy foltot festettek a hátára, hogy messziről is szemmel tarthassák, hogy meggyőződhessenek annak felépüléséről, ha már elvegyül társai közt. Látszólag rendben is volt, bírta az iramot, de egy dolog nem hagyta nyugodni egyiküket sem. Hogy ment át a folyó túlsó partjára, amikor a folyóban sok krokodil van. Egyébként sem szoktak a kafferbivalyok csak úgy úszkálni, folyókon átkelni. Márpedig az innenső oldalon tették ki a trélerből. Igaz, a vízfolyás itt már nem olyan erős sodrású, de a meder négy-öt méter mély is lehet. Mindennek ellent mond, hogy most a túlsó oldalon vándorol társaival.

Jó érzésekkel nyugtázták a sikert!

   -    Ilyen dolgokért szép ez a hivatás. – mondta Tanita, szinte csak magának.    Beavatkoznunk nem szabad a természet folyásának apró buktatóiba, csak ha valami természetellenes dolog áll elő, akkor segítünk, ha tudunk!

   -    Ilyen és hasonló eszmecserék közben már a hazaindulásra gondoltak, amikor Tanita észrevette, hogy a kafferbivalyok vezére, az az igazán hatalmas hústorony hirtelen megállt. Orrát mozdulatlanul magasra tartotta, hosszan szimatolt, majd hátranézett, és megint a déli szél hozta szagokra figyelt. Tétován még lépett néhányat előre és megint megállt. Erre az egész csorda megállt és mozdulatlanul vártak. A csend még nagyobb, mint addig hallható volt.

Tanita, távcsövével kísérte a partot tovább, és meglepetésére a csordától talán százötven méterre meglátott három oroszlánt a töltés alacsony füvében lapulva, fejjel a közelítő sereg felé. Füleik lecsapva, állukat a fűre nyomva vártak. 

-    Hűha! Itt dráma lesz! Nézze csak Ááron!  - szólt a fiúhoz. Kapja a kameráját, mert olyan dolog van kialakulóban, amilyenben még nem volt része. 

-    Ááron úgy is tett! – nagy izgalommal nézte, mintha moziban lenne. Hallkan zúgó kamerájával megtalálta az oroszlánokat, majd pásztázott a bivalyvezérre, és a mögötte várakozó mozdulatlan seregére, majd megint az oroszlánokra.

-    A vezér újabb lépéseket tett előre, de talán tíz méter után ismét megállt, szimatolt. Tanita mondta a fiúnak, hogy a bivalyok látása nem a legjobb, de annál jobb a szaglásuk. A szembeszélben már korábban megérezték az oroszlánok szagát, azért is bizonytalankodott a vezérbika - mint látta is – ugye? Pláne, ha több ragadozó van együtt, jobban árulkodik az illatuk. Míg beszélt, hol az oroszlánokat nézte, hol a bivalyokat. A levegőben remegett a feszültség. Tudható volt, hogy elkerülhetetlen a dráma, de a kimenetele még nem ismert. Rendszerint az a vége, hogy valaki a porondon marad, és az általában nem oroszlán.

         Amikor a jelek szerint már megbizonyosodott a vezérbika, hogy a veszély valós, jobbnak tartotta elkerülni a vadászatra kész ragadozókat, és egy gyors fordulattal megfordult, hogy visszariassza a csordát. Ez valóban sikerült, de abban a pillanatban a három fenevad rohamra indult a menekülő csorda után

-    Ááron! Látja amit én? - kérdezte izgatottan a lány. Gyorsan a kamerával! Kövesse az oroszlánokat!

A menekülő sereg nem tudott olyan gyorsan futni, mint a támadók, így alig száz méter után elérték a bikát, de nem az volt a céljuk, hanem azt lehagyva, az előtte szaladó borjút támadták. Mindhárom nagymacska a kis állatot közelítette, a víz felé terelte, hajtotta, és egy jól irányzott mozdulattal a töltésről a vízbe taszították úgy, hogy két oroszlán is vele zuhant. Abban a pillanatban, hogy a felszínre kerültek az egyik oroszlán torkon ragadta az éppen hanyattfekvő helyzetben lebegő, menekülni próbáló borjút. Egy másik támadó a szerencsétlen áldozat jobb hátsó lábát harapta, nehogy menekülni tudjon. Közben a harmadik támadó a borjút, kapálódzó jobb első lábánál fogva próbálta kihúzni a vízből. Hallani lehetett, amint a szerencsétlen állat keservesen nyög, és ez messze visszhangzott a folyó felett. A parton lévő bivalysereg pedig összetömörült a tett helyszínén, fölváltva, szinte mindegyik egészen közel ment a vergődő gyerekállathoz, nem törődve a veszéllyel, majd kifordultak, és mások merészkedtek megnézni a csemete haláltusáját. A sok bivaly olyan hatást keltett, mit egy felbolydult méhraj. De hiába fogta le három oroszlán is, küzdött az életéért, szinte forrt a víz! A nyögések pedig nem gyengültek.

Egyetlen perc alatt pokollá változott az addig isteninek hitt nyugalmas táj.

Ekkor ismét a vezérbika ment a nyüzsgő bivalyok közé és próbált támadólag föllépni a gyilkosok ellen, ami azért hatott valamelyest, de el nem szaladtak, csak próbálták a helyzetüket áthelyezni, hogy a bika gyilkos szarvai elöl védve legyenek.  Mintha egy nagy koreográfia szerint történt volna minden. A támadás pillanatától kezdődően minden mozdulat jól eltervezettnek hatott.

Nagy meglepetésre előkerült még két hím oroszlán, és azok is ringbe szálltak, fogták a szerencsétlen borjút. Ketten még mindig a vízben, három a partoldalban húzta-vonta szerencsétlent. Erre a vezérbika összeszedte minden bátorságát, odarohant, az egyik hímet lendületből a szarvára kapta és messzire hajította. Az oroszlánt a jobb lapockája alatt tűzte szarvára, és amint földet ért, azon nyomban elszaladt. Futásán látszott a sérült állat mozgása, de hát ez nem csoda, mert nagy, vérző lyuk tátongott a bordái között, de anélkül tűnt el a parttól távolabbi bozótosban, hogy visszanézett volna.

Ez a támadás elbizonytalanította a többi vadat, és egy-egy közeledő bivalytól ugrálva húzódtak el.

Már vagy négy-öt perce folyt az élet-halál harc, amikor Tanita felkiáltott…

-    Ott! Ott! – mutatott a vízre. És abban a pillanatban egy krokodil vágódott ki a víz alól. A végzet iróniája, hogy még véletlenül sem az oroszlánt, hanem a vergődő bivalyborjút kapta el. A jobb hátsólábát fogó oroszlán még épp el tudott ugrani, elengedte a zsákmányt, de abban a pillanatban a krokodil fogta meg ugyanazt a lábat, és azon nyomban húzta a folyóba. Az oroszlánok helyzetet változtattak, és három hím húzta a kis állatot a part felé, közben egy elmenekült, elüldözték a bivalyok.

Szerencsétlen borjú keserves nyögésének hangjai messze szaladtak a víz felületén, visszhangoztak a távoli vízparti növényzettől. Majdnem kettészakították a nagy erős állatok. A csorda közben folyamatosan próbálkozott a gyilkosok elüldözésével, és egyet megint sikerült elijeszteniük. Hosszú percek teltek el az erőlködés közben, mert sem a krokodil, sem az oroszlánok nem engedték el a biztos zsákmányt, csak tépték, cibálták. Egyetlen krokodil, három hím oroszlán ellenében, mondhatni, kiegyenlített küzdelemben birkóztak a reménytelen sorsú borjúért.

Aztán percek múlva a harc mégiscsak eldőlni látszott, mert a krokodil valami miatt elengedte a borjút, amit a három fenevad azonnal a száraz partoldalra húzott, ott gyötörték tovább. Közben a csorda támadása egyetlen pillanatra se gyengült, és egy oroszlán megint elzavartak, már csak ketten bitorolták a már elcsendesedett, kimúlt borjút. A vezérbika egyre csak ott forgolódott a tett helyszínén, de ki tudja, mért nem öklelte fel szarvával a többi oroszlánt, ha már megbizonyosodott arról, hogy képes rá! Nem tudni. Addig toporzékolt a vadak körül, hogy az egyikre rálépett egy pillanatra, és azzal sikerült azt is elüldözni. Már csak egyetlen haramia birtokolta a mozdulatlan borjútetemet, amikor az is jobbnak látta, ha kereket old. 

Ááron az egész küzdelmet felvette kamerájával, és már épp ki akarta kapcsolni, amikor csoda történt. A holtnak hitt borjú felállt, és a csorda állatai közé menekült. A vezér még idegesen forgolódott arrafelé, amerre az utolsó oroszlán szaladt. Aztán farok fölvágva megint üldözőbe vette, kergette, futott a közelben ólálkodó utolsó oroszlán után negyven-ötven métert, mint egy rossz kutya, majd visszament a csordához. Percekig csak álltak mozdulatlanul, csak a vezér fordult néha az elmenekült oroszlánok irányába.

Az a néhány percnyi várakozás, amit a csorda síri csendben eltöltött, nagy talány lehet az emberi elme előtt, mert nem hinné, hogy a kafferbivalyok egyáltalán kommunikálnak. De valami azért mégis van, mert miután a vezérbika a néhány percnyi várakozás után teljes csendben elindult, négy-öt másodperc múlva, mint egy vezényszóra, az egész csorda megindult. Már nem a gáton, amerre az oroszlánok menekültek, hanem elhagyva a folyó töltését, nagy kerülővel irányt vettek ismét dél felé, az eredeti céljuk, a jobb legelők felé.

Tanita szólalt meg először…

-    Huhúúú! Ez kemény volt! Láttam már nagy csatákat, de ilyen kimenetelűt még álmodni se mertem. Láttam szarvakkal felkapott oroszlánokat repülni, de soha nem volt arra példa, hogy egy ekkora sereg kafferbivaly nem hagyta magára a bajbajutott borját. Ráadásul, hogy egy krokodil is csatlakozzék, és részt követeljen a zsákmányból. De ha már megfogta ilyen erősen, hogyhogy nem szakították ketté szerencsétlen borjat?  És elengedte! De ami a legelképesztőbb, hogy ennyi gyilkos harapás és fojtogatás után egy borjú képes talpra állni, és saját lábán távozni a csordával. Mekkora erő, és életerő szorult egy ekkora kis állatba! Nincs rá szó! Egészen beleborzongtam!

Hosszan figyelték még, amint a fekete sereget lassan eltakarja a száraz mező felkavart pora, még látták néha felvillanni a fehérhátút is, aztán elnyelte a csordát a Limpopo és a Kettős-Letabe folyók mozambiki határon átnyúló alföldje, a Krüger vadona, a gyilkos, a sejtelmes, a varázslatos Afrika.

                                                        *

Ááron kicsiny marokkamerás felvételét – az egyébként nem kifejezetten operatőri munkát - a nemzeti park honlapjára is felírták, ott megtekinthető, míg nem frissítik. Bár lehetséges, hogy ekkora kalandról tanúskodó videó anyagnak az idők végtelenéig helye van azon a honlapon.