Bugac.

K.S.T.

A természetvédelem egyre több helyen ütötte fel a fejét, így a híres Bugaci Puszta is terítékre került. Minden területnek, így a Bugaci Puszta értékeinek felmérése az előfeltétele a védetté nyilvánításnak, amihez szakembereket bíztak meg, és akik közt a feladatokat tudományágak szerint felosztották. Egy nagy falat jutott a Szegedi Egyetemnek, akkor még József Attila Tudomány Egyetem Állattan, illetve Ökológia Tanszékének is. Így kerültem az addig számomra ismeretlen, következésképp csupa érdekességet és kérdéseket rejtő, de egyelőre semmit nem mondó természeti táj közelébe, mint lepidopterológus. Magyarul, lepkész.

    A vizsgálatok során a különböző rovarcsapdák, rovarászok, botanikusok és meteorológiai műszerek ontották az adatokat; alig győztük feldolgozni. Kora tavasztól késő őszig tartó megfigyelések és adatgyűjtések miatt számtalanszor megjelentünk a puszta szélének ritkás akácerdejében, a megszokott helyen való sátorverésre, néhány napos kutatási céllal, táborozásra.

    Az is természetes volt, hogy mindent, ami fontos lehet, vagy legalábbis érdekes, lefényképeztünk. Volt egy nagyfilmes Flexaret fényképező gépem, amivel kiváló képeket sikerült készítenem mindenféle növényről, viperákról, sáskákról, lepkékről, néha munkába feledkezett társainkról.

A közösségünk harmonikus, jól működő gépezetébe néha kerültek apró kavicsok, amolyan bosszúságok, voltak gondterhes napjaink is. Amikor épp nem voltunk jelen, a területen legelésző rackanyáj rendszeresen feldúlta a mintavételre kijelölt, színes fonattal körülvett területünket. A műszereket feldöntögették, a csapdaedények glikol tartalmát kiborogatták, még a spárgakerítést is felfalták. Egyre elviselhetetlenebbé, reménytelenebbé vált helyzetünk. Kértük a pásztorokat, hogy tartsák távol az állatokat ettől a helytől, de azok szemében mi csak betolakodók voltunk, így nem számíthattunk semmiféle megértésükre, még kevésbé támogatásukra.

Egy alkalommal Gallé tanár úr dühében berohant az éppen ott tipródó juhok közé és a legközelebbi állatnak... hogy is mondjam(?)..a hátsóját a lábával illette. A csavartszarvú sértett épp a nyáj legtekintélyesebb kosa volt, és neki se kellett több; sérült tekintélye visszaszerzésére, pozíciójának megerősítésére megperdült, felfújta magát, és mint egy gőzmozdony, a tanár úrnak rohant. Úgy felöklelte, hogy a lába sem érte a földet. Nagy baj nem történt, mert szerencsére a támadó megelégelte ennyivel. Tanár úr is. Nagy lecke!  Volt nagy ijedtség, aztán meg vidámság emiatt, aztán ment minden a maga útján.

Én ennél sokkal szimpatikusabb, indulatoktól sokkal mentesebb témát kerestem fényképező gépemnek.

    Tavasz volt, a hely másik nevezetességének, a szürke marha állománynak éppen szaporodási ideje. Már előző héten láttam „friss kelésű” borjakat, és bevallom, nagyon beleszerelmesedtem azokba az ártatlan, kicsiny, bamba jószágokba. Világos zsemleszínű fejükön, a halvány rózsaszínű orrocskájuknál már csak a szemeiket övező sötétbarna keretek, mint szemüvegek voltak izgalmasabbak, vonzóbbak. Ha emberközelbe kerültek, mozdulatlanul, bambán, szinte mosolyogva bámultak, sokszor ketten-hárman összeverődött csoportban. A legjobb fotótémának hittem. Mi tagadás, nagy volt a csábítás.

    A minőségi felvételekhez sokszor nem elég a téma és egy gép, ezért készültem is mindenféle harci tűzszerszámmal, állvánnyal, exponáló zsinórral, fénymérővel. Nem hiába került a közéletünkbe a mindenféle technika. Még a legelésző barmokat is villanypásztor tartotta kordában, de azok a nagy állatok respektálták is a technikát, azt a vékony elektromos vezetéket. De nem így én!

    Lepkehálóm nyelével felemeltem a zsinórt annyira, hogy épp átbújhattam alatta. Magamban mosolyogtam, hogy a teheneknek nincs lepkehálójuk, azért kénytelenek a kerítésen belül élni az életüket.

Aztán a legelésző, száznál is több állat közt mászkáltam, kerestem a nekem megfelelő és talán legfiatalabb állatkákat. Nem volt nehéz rájuk találni, hiszen voltak elegen, így a kiszemelt példányok közelében lepakoltam. A fotóállvány lábait kihúztam megfelelő hosszúságúra, rá kamerát rögzítettem, annak rendje-módja szerint készültem a nap fotójára. Lelki szemeim előtt hajdani alpesi tájak fotói lebegtek egy-egy sikeres reklámból, vagy úti könyvekből. Na majd én! Na majd most!

    Amíg bíbelődtem apró kacatjaimmal, három pápaszenes borjúcska egészen közel jött. Pontosan úgy, ahogyan elképzeltem. Amint megálltak, fejüket összedugták, mint ahogyan ezt egy ilyen csoportképen illik jól nevelt borjaktól. Már szinte láttam a kész képet, és már szárnyaltam a sikerélménytől.

    A fátyolfelhős égen egy-egy pacsirta szállt a cikázó fecskék között, engem pedig a puszta közepén templomi csend vett körül. Valahol egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott alig hallhatóan, de azzal együtt békés, szeretetteljes, hamisítatlan nyugalom volt részem.

Az utolsó műveletek közt a fénymérés következett. A csoport mozdulatlan volt, és én még közelebb mentem fénymérőmmel a borjú arcokhoz, ahogy ezt kell tenni minden hasonló helyzetben, hogy rendesen, minden igényt kielégítően megkomponáljam a ritka lehetőség adta portrét. Az utolsó pillanatban a hátam mögött egy nyögésre emlékeztető, erőteljes hangra lettem figyelmes, annyira, hogy megfordultam. Úgy tizenöt méterre a fűben feküdt egy mindenórás óriás tehén.

Fektében csak a fejét tartotta a magasba, és meredten bámult. Nagy, púpos hasa először csak hullámzott, majd emelkedett egyre magasabbra és orrnyílása remegett csupán, mint amikor a villanypásztor vezetékét akarja egy tehén megszimatolni. Tudván, hogy úgyis megcsapja, de azért mégis megérinti az orrával. A kellemetlen érzéseket megelőző pillanatban az egész orr csak úgy rángatózik. Így tett az a nagy anyajószág is.

    Majd elfordultam, beállítottam a mért fényértékeket a gépemen és exponáláshoz készültem, éppen megfogtam az exponáló zsinór nyomógombját. Ezalatt csupán másodpercek teltek el, amikor közvetlenül a hátam mögött erős szusszanást hallottam. Reflexszerűen megfordultam és abban a pillanatban tudtam, hogy valami történni fog, és nem az, amit én szeretnék. Az a mindenórás tehén felállt, hátulról megközelített, alig három méterre, de mindezt teljesen hangtalanul, észrevétlenül. Én már csak az előttem magasodó hatalmas hústornyot láttam. Se köpni, se nyelni nem volt bátorságom. Nem tudom, mi vár rám – gondoltam -, de nekem innen mennem kell, még pedig azonnal. Lassan lehajoltam a fűbe heverő oldaltáskámért, meg a lepkehálómért, másik kezemmel a fényképező állványomat markoltam meg, rajta a géppel, mint furcsa buzogánnyal, de a szemem le sem vettem az ingerült szörnyetegről, és lassú, nyújtott léptekkel, szinte lopakodva elindultam hátrafelé, a villanyvezeték irányába. Aztán, mint valami hang nélküli jelre, vagy intésre, a heverésző sereg felpattant, és mind felém fordulva, minden irányból. Alig tettem hat-nyolc lépést, amikor láttam, hogy az én tehenem megindult utánam, lassan lépegettek felém. Aztán még egy, majd három, négy, nyolc, végül az egész társaság felém indult. Láttam, amint a sok hústorony hatalmas gyűrűje lassan szűkül, és egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz. Szerencsémre még volt akkora rés a gyűrűn hogy halálfélelmemben át tudtam surranni rajta. Sietni kezdtem. Én balga, tudatosan csak a biztonságot nyújtó villanypásztor vezetékére összpontosítottam, de az még legalább százméternyire volt. Gyors lépteim láttán a tehenek is sietni kezdtek, így az előnyöm egyre kisebb volt. Felpörgetett idegeim futásra késztettek. Már csak arra tudtam koncentrálni, hogy el ne essek az egyenetlen talajon nőtt dús fűcsomók között. Végül egy nagy versenyfutásba fulladt az ártatlan kis fotózás. Vészhelyzetben az emberek sok, addig nem is ismert képességeikre tesznek szert, hát ezzel én is így voltam. A sok kacattal a kezeimben szinte száguldottam a jónak vélt irányban.

Végre megláttam a sárga vezetéket. Ahogy közeledtem hozzá, láttam, hogy emberek szaladnak velem szembe, de még jóval a vezetéken kívül és husángokkal, ostorokkal hadonászva rémült hangon kiabáltak. Úgy zuhantam ki a villamos korláton, de a legalább negyven-ötven tehén, mely a nyomomban lihegett, végül megállt.

Ott mondták el azok az emberek, akik egyébként a híres állomány gondozói is voltak, hogy ilyenkor, amikor az anyák borjaikat várják, mások pedig a néhány naposokat gondozzák, sokkalta ingerlékenyebbek, veszélyesebbek.

Veszélyes kísérletemre utalva ők mondták, hogy pár nappal korábban egy pesti csoport jelent meg a pusztán, gombát gyűjteni. A megszállottak nem törődtek semmivel, csak a füvet fürkészték, ahogyan gombát szokás keresni. Éppen úgy, ahogyan engem, őket is körülvették a hét-nyolc mázsás állatok, de ellentétben velem, ők kiabáltak rájuk, próbálták elhessegetni az egyre záruló állatgyűrűt.

    Az gombagyűjtés tragédiával végződött. A felbőszült állatok megtaposták mindhármukat. A két fiatalabbat a kecskeméti kórházban mentették meg az iszonyú végtől, de a harmadik, az idősebb a helyszínen lehelte ki lelkét.