Áhimszá

(avagy)

 Az állatok védelme a buddhizmusban

                           k.s.t.

„Sajnálattal tudatjuk, hogy a dolgozatok leadásának határidejét financiális okokból két hónappal előbbre hozták. Az új határidő április 30. pont, pont, pont, stb.” állt az értesítésben.

A tíz éves amatőr-biológusi munkámról írt dolgozat már hetek óta elkészült, csak a szükséges fényképek nem voltak sehol. Elképzeléseim ugyan voltak már, hisz közvetlenül az írott szöveghez tartoznak bizonyos fényképdokumentumok és egyéb mellékletek, de nem törtem magam azok elkészítésén. Rengeteg időm volt a korábbi határidő tisztességes betartásához. Egyébként sem szeretem a dolgokat összecsapni, mindezt az utolsó pillanatban, de úgy látszik, most mégis ezt kell tennem. Bosszantott is a dolog rendesen.

Körbetelefonáltam az illetékes kollégákat, ki, mit tud a dolgokról és egy gyors megoldás lehetőségéről. A jobbhírű fotósok, ha vállaltak is labormunkát, sok napra vállalták, amit nem engedhettem meg magamnak. Mindent megmozgattam, hogy időben elkészüljenek a másolatok, mígnem egyik ismerősöm ajánlott egy hölgyet, aki ugyan nem arról híres, hogy művészien kikészített másolatokat laborál, de legalább nem kell várnom egy-két hetet.

Néhány telefonnal a hölgyet sikerült megtalálnom, egyeztettünk munkát, időpontot. Másnap reggel vár és én nagy boldogan mentem a találkozóra, a hölgy munkahelyére.

 Közben elméláztam a szükség kérdésén, egyre csak az járt a fejemben, hogy nem volna-e jó ötlet, ha magam csinálnám az ilyen labormunkákat? És máris tovább ragoztam, hogy nem csak magamnak. Egy szerényebb ráfordítással már működtethető lenne egy fotólabor. Aztán idővel majd kiforrná magát. Persze a gondolatok sora máris oka fogyott, legalábbis egy időre, mert a munka most kell.

Maradt a hölgy! Izgatottan, sokat remélve bekopogtam a laborja ajtaján.

Nagy hangon fogadott, és amint beléptem, azonnal panaszkodott a sok munka miatt. Nincs elég ideje a gyerekre, a háztartásra. Mégiscsak egyedül neveli gyermekét, és higgyem el nem leányálom ez így neki. A fizetése sem sok és bizony minden lehetőséget meg kell ragadnia, ha a gyerekének jobb sorsot szeretne ; és mondta - mondta ami eszébe jutott, de minden mondatában a gyereke érdekeit emlegette. Egy kis ideig becsülésemet döngette a gyermeke iránti elkötelezettségével, de aztán elszabadult a pokol. Szinte önkívületben, remegő szájjal, ideges gesztusokkal beszélt, de szinte levegőt se vett, vagy ha igen, valahol titkos helyen, ott hátul.

Hallgatva világfájdalmát, egyre jobban éreztem, hogy talán mégsem ez az én napom. Már húsz perce hallgattam, miközben szóhoz sem jutottam. Megsérteni sem akartam azzal, hogy leállítom, csak nyeltem nagyokat, és türelmesen bólogattam, meg ráztam a fejem, de egyre bátrabban távolodtak gondolataim a fekete falú szobából. Közben az én dolgomról, a sürgős munkáról egyetlen szó sem esett.

Végül már nem bírtam tovább, közbevágtam. Uralkodva indulataimon, én is csak a sok dolgomra hivatkoztam. Erre a hölgy bocsánatot kért, hogy úgy elragadtatta magát.

- Úgy szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik meghallgatnak és meg is értenek.  - mondogatta.

A baljában szorongatott negatívjaimmal a belső helyiség felé indult, ahová engem is hívott. Amint az ajtót kinyitotta, megütötte a fülem egy hang. Egy rendellenes hang egy szokatlan helyen. Rovarász létemre szelektív hallásom van a rovarhangok közt, nyomban valamilyen hártyásszárnyúra gondoltam. De hát mit keres egy fotólaborban egy ilyen erős hangot adó zümmögő.

A szobába lépve megdöbbenve láttam az asztal jobb sarkán egy hatalmas kék dongót. Kapitális példány volt. Egy hatalmas nőstény. Aki már látott ilyent közelről nem hiszem, hogy el tudott meni mellette szó nélkül. Mindenek előtt a rendkívüli színe, ami megfogja a szemlélőt. Robusztus alkata pedig egyszerűen tekintélyparancsoló. Csillogó, sötét, acélkék szárnyaival eszeveszetten csapkodott, lábaival kaparászott, néha egészen magas hangon sivított, mint egy légy, amelyik a légyfogót célozta meg véletlen. A gyönyörű állat egyhelyben forgott, erőlködött, csak egy-egy pillanatra állt meg és hallgatott el. Olyankor a szoba is csendes volt, de a füleimben egyre folytatódott a felkavaró, erős duruzsolás.

Zavaromban, szinte öntudatlanul is kiszaladt a számon, hogy miért van erre szükség.(?)

Erre a hölgy felkapta a fejét, arcának mimikáját összerendezte és teljes alakjával felém fordult. Szeme villogott, ajka erőszakosan elkeskenyedett aztán halkan, de szinte sisteregve, szűkölve így szólt:

- A kertben fogtam. Képzelje csak el, ha ez a dög megcsípné a gyermekemet, hogy fájna az a kicsikémnek! Hát szenvedjen csak, amíg meg nem pusztul! Ezzel a kalaptűvel azért szegeztem ide az asztalra, hogy az utolsó pillanatig láthassam a szenvedéseit. Megérdemli!

Én a döbbenttől nyikkanni sem tudtam, ő a helyeslő válaszomra várva hallgatott vagy fél percig, végül ő nem bírta tovább és folytatta...

- Most mondja meg, nincs igazam? …és fürkészőn nézett arcomba, már idegesítően közelről lihegett, közben hol jobb, hol meg balszemem vizslantotta. Éreztem bőrömön testének tüzes sugárzását, mint egy kazánét. Kínos szituáció volt, mondhatom.

A döbbenettől nem tudtam mit is gondolhattam mást, minthogy egy őrülttel vagyok egy sötét kamrában. Cikázó gondolataimat egyre megzavarták a szemeszórta villámok, meg az ideges fejrázogatások, amolyan bólogatást utánzó apró rángásai. Nagyon hülyén éreztem magam azokban a percekben. Szidtam, átkoztam a jólneveltségemet, hogy miért is nem tudom mondani, hogy ön egy barom, vagy bármi, ami ezzel egyenértékű. Vagy legalább csak annyit, hogy te hülye vagy! Életemben alig mondtam valakinek egyszer is. Most betegesen ki kellett volna mondanom, de nem fért ki a számon. Amíg tépelődtem zavaromon, tekintetem a semmibe veszett, de tudtam, hogy ezt nekem kell feloldanom valahogyan, és minél gyorsabban. Aztán ismét a realitás talajáról kiindulva törtem meg kényszerhelyzetem kínjait, kiszaladt a számon, ami szívemen ült már percek óta, csak egy kicsit visszafogottabban:

- Asszonyom! Ez nem normális dolog. Aztán folytattam volna, de történt valami, ami épp olyan értelmetlen, olyan megmagyarázhatatlan, mint az addigi „beszélgetés” minden szava.

A negatívjaimat látatlanul, kibontatlanul a kezembe adta, és királyi többesben szólt?

- Nincs több mondanivalónk. Jó napot!

*

Még azon a napon létrehoztam saját fotólaboromat.