GREFF GÉZA

                                                                  K.S.T.

Érettségi után sokáig nem tartottunk találkozókat. Valahogy nem jött össze. Szívünk legeldugottabb bugyrában mindegyikünk vágyott már látni a társakat, de valami miatt soha nem jutott odáig a szándék, hogy bárki vette volna a fáradtságot, és megszervezzen egy összejövetelt. Mígnem a huszonötödik évfordulóra sikerült összetrombitálni a IV. B.-t.

    Huszonöt év után az egész osztály megjelent, kivéve Vass Pistát, akit nem tudtak értesíteni a szervezők. Galgahévíz, vagy Galgamácsa volt az utolsó ismert lakhelye, de távozása után az ismeretlenség homályába zuhant.

Az alaposan megemberesedett, küllemében megváltozott társaság az asztal mellett ülve játszott kicsoda-micsoda társasjátékot, mert bizony voltak, akik felismerhetetlen idegenekként ültek köztünk. Néhányan szinte semmit sem változtak, de volt egy-két fiú, akiket csak kevesen ismertek fel. Úgy kellett bemutatkozniuk. Az egyik fiú gurult, a másik a sok cigarettától cérnavékonykára fogyatkozott, háta hajlott, haja, szakálla hófehér.

    Tanáraink közül többen már nem jöhettek közénk, de akik eljöttek, mind remek formában, korukat meghazudtolva, éles memóriával, jó kedéllyel bírtak. Közös történeteinkre emlékezve, fesztelen társalogtak, és egyre-másra kezdeményeztek tegeződést a hajdani diákjaikkal. Nagy megtiszteltetés!

    A fő attrakció az osztálynapló alapján a névsor szerinti beszámoló volt Altorjay-tól Vargá-ig, ahogy ez lenni szokott a magyaros érettségi találkozókon. Röviden, szinte távirati stílusban peregtek a képek, történetek. A végén Gabi néni, volt orosz tanárunk felállt, két öklét az asztalra eresztette. Tekintetét körbehordozta, de senkire sem nézett, csak a  fejek felett mélázott. Látszott, hogy nagyon messze járhat, aztán beszélni kezdett. Hangja meghatott, szinte ünnepélyes volt:

- Tisztelt uraim, kedves fiúk!

Tanári pályafutásom alatt már sok ilyen találkozón voltam, sok osztálytalálkozót végig ültem, végighallgattam, de ennyire szerény, szolid társasággal még nem találkoztam. Ugyanis minden találkozón csupa sikeres embert, sikeres életutakat, és öntömjénezést lehet hallani, néha már rosszul vagyok tőle. Hogy ez a társaság mitől ilyen, azt nem tudom. De azt igen, hogy a legjobban emberpróbáló időben voltatok iskolánk diákjai, és már akkor volt valami ebben az osztályban, amit mi tanárok  sem tudtunk megmagyarázni. A tanári karnak voltak is emiatt álmatlan éjszakái. Mert ha nem tudnátok - és ez valószínű -, hajdani osztályfőnökötök, Greff tanár úrnak első osztálya voltatok ebben az iskolában. Addig  nem osztályfőnökösködött, de az utolsó is ti voltatok.

Emlékezzetek, őt elhelyezték 1957 tavaszán, amikor harmadikosok voltatok. Az okát most nem mondom, nem leszek ünneprontó. Példás, emberi kiállása miatt kellett megválni az intézetünktől. Majd fojtatta volna, de Marika néni, Punt Mária, magyar- németszakos tanárnő így szólt mosolyogva, széles pátosszal:

    - Ha már így van, én elárulom a titkot. Joga van tudni mindenkinek.

Íme a történet: „…Gondolom mindenki emlékszik még az ötvenhatos történések előzményeire!

Az osztályban levettétek a népköztársaság címerét a szemközti falról, és helyette egy frissen rajzolt ceruzarajzos Kossuth-címert akasztottatok. A terembe lépett Greff tanár úr, hogy órát tartson. Miután beírta az órát a naplóba, az osztály felé fordult minden bevezetés nélkül, szokásos halk hangján, nagyon komolyan szólt:

„Nem kérdezem, hogy ki tette ezt! - jobb öklét összeszorítva, hüvelykujjával a háta mögé mutatott anélkül, hogy hátranézett volna. Én most kimegyek, és aki feltette, vegye le! Ez nagy meggondolatlanság volt”. És kiment.

    Pár perc múlva visszatért, de a címert senki nem vette le. Az órát megtartotta, és erről többet nem beszélt. Nem tudni mi lett a címer sorsa.

    Aztán jöttek az események. 23-ika, és minden, amit mindenki tud. Emiatt volt a hosszú tanítási szünet. Majd amikor ismét megindult az élet, az iskolába kivezényelt nemzetiszínű karszalagos „nemzetőrségi összekötő” - mert így hívták ezeket -, behívta a neki fenntartott szobába a tanár urat. Közölte vele, hogy másnapra értekezletet hívott össze, ahol jelen lesznek más, fontos emberek is, akik nem az iskolához tartoznak. Jelenjen meg ő is!

    Másnap valóban összeült az ítélő bíróság, ahol kerek perec kijelentették, hogy az egész osztályt kirúgják Budapest összes középiskolájából, renitens magatartása, politikai törekvései miatt. És elmondták az érveket, köztük olyant is, amihez semmi közötök nem volt.

    Erre Greff tanár úr felállt, szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy a gyerekek nem tehetnek róla, ő a hibás. Ő bíztatta az osztályt.

    Másnaptól nem jelenhetett meg az iskolánkban. Azonnali hatállyal elhelyezték egy, Budapest másik végén lévő, általános iskolába, ahol csak alapfokú matematikát taníthatott. Így büntették azt az embert, aki a matematikát úgy tudta, mint senki más. Aki a bonyolult egyenleteket fejben oldotta meg pillanatok alatt, ez után kis diákokkal kénytelen bíbelődni. Egyáltalán ismerte e valaki ezt az embert teljes valójában? Nem valószínű! Nagyon zárkózott egyéniség, és mindig komoly volt.

Én néhányszor láttam mosolyogni és egyszer hallottam nevetni is.

    Most épp kórházban van súlyos betegen, azért nem tudott megjelenni.”  Eddig az elbeszélés.

*

Sok év múlva találkoztam algyői munkahelyemen egy emberrel, egy kollégámmal, akit valamikor tanított Greff tanár úr Szegeden, a Piaristáknál. Akkor határoztam el, hogy felkutatom élete első felét is, hisz a másodikat már jól ismertem.

Mátyásföldi gyerek voltam, lakóhelyemet ismertem, mint a tenyeremet. Kétutcányira tőlünk lakott egy család. Egy idősödő anya két leányával.  Mindhárman tanárok voltak.

A iskolai miliőben nem ritka, hogy magányos tanárok, vagy tanárnők az intézet falain belül találnak maguk mellé társat. Ez történt Greff tanár úrral is. Fiatalabb korában, lyukas órákon kisétáltak a szemközti parkba, ahol többed magával gerelyeztek, vagy súlyt löktek. Ha pedig a szebbik nemből egy-egy választott társa akadt, hosszú bölcselkedéssel, világmegváltással múlatták a rövidke lyukas órákat. Így került közelebbi kapcsolatba Kirimi Lenkével, a hozzánk közel lakó család idősebbik leányával, aki kora szerint már akkor sem volt mondható hamvas leánykának. Valahol a harminc és negyven között lehetett. Legalábbis így láttam gyerek fejjel.

Köztudott, hogy nem egyszerű dolog valakivel együtt élni, élni a másik szokásait, elviselni rigolyáit. Még inkább így van ez, ha a társak már nem túl fiatalok, már nehezen alkalmazkodóak, még nehezebben formálhatóak. Az is majdnem törvényszerű, hogy a papi hivatást, a rendet elhagyók közt alig akadnak, akik megmaradnak választottjuk mellett. Nem azt kapják az élettől, amit akkor hisznek, amikor kilépnek az egyházi kötelékből. Ez a tény nagyon hamar kikezdte tanár úr magánéletét is. Ő is pap volt. Piarista. Egy egész évet sem tartott a házasságuk. Nem haragudtak egymásra, csak belátták, hogy együtt nem megy. De azért valamilyen kapcsolat mégiscsak is fennmaradt közöttük. A kívülállók közül ezt legjobban talán én tudhatom, hiszen helyismereteim miatt néha én vittem fontos leveleiket oda-vissza, olykor még tanítás alatt is, gimnáziumi éveimben.

Sajnáltam a sorsukat, bár gyerek voltam még, de szimpatikus emberek voltak, annak ellenére, hogy a matekkel bizony hadilábon álltam. Ugyanis köztudott, hogy egy tanár nem szeretése hozza magával a tantárgy gyűlöletét is, és ez pontosan így van visszafelé is.

Osztályfőnöki minőségében sokszor nyomozott diákjai egyéb érdeklődései iránt. Ha megtudta, hogy valakinek van bármilyen más elfoglaltsága, mániája, hobbija, mint az iskolai dolgai, arról beszéltette, ha tárgyi dolgokkal demonstrálható volt, akkor az osztályfőnöki órákra bekérette, hogy megnézze, véleményt alkothasson, kvázi, formálhassa a egyéniségünket. Kajakos világbajnokunk Tímár Pista az utolsó padból, korábban trombitálást a Tarhosi Zeneiskolában. Neki trombitálnia kellett. Én hegedültem, így tőlem valamilyen Brahms darabot hallhatott, és be kellett mutatnom az akkor még kezdetleges lepkegyűjteményemet is.

Emberismeretét a mindennapi gyakorlatban is bizonyította. A házi feladatokat soha nem nézte végig, amolyan tanárosan, kicsinyesen. Csak feltette a kérdést: kinek nincs kész a házi feladata? Ha valaki elmulasztotta bevallani, bizony pórul járt. A tanár úr magasra emelt orrán szemüvege csillogott a mennyezeti lámpák fényétől, így soha nem láthattuk, hogy épp hol jár a tekintete. A sorokat végigpásztázta, és hihetetlen érzékkel kiszólította a gyanús diákot. Kérte a feladat bemutatását. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy tévedett volna.

 Jellemének nagyságát pedig csodáltuk. Történt egy alkalommal, hogy a kijelölt házi feladat példái közül egyet nem tudott senki úgy megoldani, hogy kijöjjön a tanár úr által megadott eredmény. Az óra elején az egyik legjobb matekos, Árvay Zoli szorongva jelentette a problémát. A tanár úr Ládaival felolvastatta a példa szövegét, és a tábla felé fordulva gondolkozott egy fél percig. Aztán a fejben kiszámított eredményt, mint valahányszor, felírta a táblára. Nagy megkönnyebbülésünkre az eredmény az lett, amit otthon is megkaptunk. Tehát előző napon rossz eredményt adott meg. Valamit elszámolt.

Ekkor letette a krétát, begombolta a zakóját és kiállt a dobogó sarkára.

    - Kérem szépen! Én tévedtem, rosszul számoltam! Nagyon sajnálom! Ilyen többé nem fog előfordulni! És azon az órán nem feletetett, nem vettünk új anyagot, csak beszélgettünk a világ dolgairól úgy, ahogyan sem addig, de az után sem. Ez után az eset után mintha egy árnyalatnyival enyhébb lett volna az osztállyal, toleránsabb a diákos csínytevésekkel. Hol van még egy ilyen tanár, ekkora karakter, aki egyetlen mondatával képes az égig nőni az osztálya előtt?

Igen! Ő volt Greff Géza, matematika fizika szakos középiskolai tanár. 1910-ben született Vácott. Ott élt 1932-ig, pappá szentelésének évéig. A következő évben a Szent Széktől kapott szabadságot tanári diploma megszerzésére, így az Eötvös Lóránd Tudományegyetem matematika-fizika szakos hallgatója lett.

Friss diplomájával azonnal Tatára került a Piarista rend iskolájába, ahol mindössze egy évet taníthatott, mert onnan Szegedre helyezték.

A helyi Piarista Gimnáziumban érte a háború. A gimnázium épülete (Aradi tér- Tisza Lajos krt. sarok; ma Dékáni Hivatal) a megszálló orosz csapatok kezébe került, ott rendezkedtek be hosszabb tartózkodásra. Az iskolát a vezető tanárok, köztük a gyakorlatias, rátermettségében jeleskedő Greff tanár úr munkálkodása miatt hamar visszakapta a rend. Azonban a berendezése teljesen megsemmisült. A fizikumot Greff tanár úrnak sikerült rendbe hozni. A teljesen kiürült szertárba a nélkülözhetetlen dolgokat, tanszereket, kísérleti eszközöket vásárlásokkal pótolta, amihez a pénzt ördögi ügyességgel varázsolta elő. Ugyanis a hivatalosan e célra fordítható összeg a szükséglet töredékét sem fedezte.

Az utolsó évben - amikor a felekezeti iskolákat államosították - 1948-ban végzett osztálynak osztályfőnöke volt. A ballagást a piarista szokások szerint hálaadó szentmise keretében bonyolítják le és a ballagók osztályfőnöke - aki egyben áldozópap is -, hivatott azt celebrálni. A tanár úr - ma sem tudni milyen okokból - nagyon nehezen állt rá, hogy kötelezettségének eleget tegyen. Csak gyerekkori barátja és egyben rendtársa, az énektanár Makláry Lajosnak - fivére a váci híres karvezetőnek - sikerült meggyőzni, így a misét mégis bemutatta, mely egyben papi pályafutásának utolsó bemutatott miséje is volt. A szegedi intézetben - Skultéthy atya szerint (2004.), aki még személyesen ismerte őt -, már több jel is azt mutatta, hogy nem érzi magáénak az egyházi köteléket. Még ebben az évben el is hagyta a rendet.

Továbbra is tanárként dolgozott, 1949-től,  egy kis váci kitérővel a mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnáziumban oktatta mindkét tantárgyát.

Szegedi évei alatt a hallgatói egymás közt csak „fecskének” nevezték. Ennek jelentését alacsony termete miatt Greffecskéből eredeztették. Termete miatt valóban lehettek lelki defektusai, amit nagy önfegyelemmel takargatott, de komolysága bőségesen segítette tekintélyének fenntartásában. Lényét következetes szigor járta át. A matematika, kivált a trigonometria minden tételét magafogalmazta szabványdefiníciókkal tanította, melyet betű szerint kérdezett vissza. Ha valaki eltévesztette a memorandumot, azt elégtelennel leültette. Volt óra, amikor egyetlen trigonometriai memorandum felmondása közben a harmincegy fős osztály negyvenhat elégtelent kapott. A naplóba írt egyest újabb elégtelen esetén megvastagította. Ha aztán harmadszor is elégtelen került diák neve mellé, a megvastagított egyesnek masszív talpat is rajzolt. Ilyenkor már indulat is vezérelte, aminek következtében az „egyes” mint dombormű, már több lappal korábban látszott, amint a naplót lapozták.

Igazán mély lelki nemességéről ritkán győződhetett meg egy kívülálló, hisz visszahúzódó alkat lévén sokszor ki sem derültek ebbéli érdemei.

Minden esetre, mint tudós, mint tanár annyira kiváló volt a társai közt, hogy szinte egyedülálló.

A Műszaki Egyetemi felvételemen történt, hogy sikeres írásbeli után a szóbelin a vizsgáztató bizottságból valaki megkérdezte, hogy hol végeztem a középiskolát. Amikor kiderült, hogy a mátyásföldi Corvin Mátyás gimnázium padjait koptattam, tovább kérdezett. Szó szót követett: és ki volt a tanárom? Nem értettem, hogy mire megy ez a feszegetés, de kiszolgáltatott helyzetemben csak válaszolni volt jogom. Így is tettem. Mondtam, hogy Greff Géza tanított.

- És hányasra érettségizett matekból? - és matatni kezdett az asztalon lévő papírok között. Én meg egyre idegesebb voltam, nem értettem a kérdések záporát.

- Közepesre! - válaszoltam.

- Erre a kérdező így szólt: ismerjük a tanár úr módszereit és felkészültségét. Aki nála közepesre tudja a matematikát az több mint amit itt most elvárhatnánk. Kitűnőre csak ő tudja! Köszönjük, nem kell szóbeli vizsgát tennie. Felvételt nyert!

Akkor fogtam fel igazán az ő pedagógiai nagyságát. Az a tekintély, amely a matematikai oktatással foglalkozók körében személye körül lengett, keveseknek adatott meg. És valóban, műszaki pályám során mindig is abból a matematikus szemléletből éltem, amit a rettegett óráin felszedtem. És ezzel nem voltam egyedül.

Ott, a felvételi perceiben eszembe jutottak szigorú szavai:

- „Fiam! Mától fogva minden órán felelsz. Ha egyszer nem tudsz, évvégén megbuktatlak. Ha esetleg nem érted a biflázott szöveget, nem baj. Mire megtanulod, addigra megérted”. És én attól a naptól kezdve szinte csakis matematikát tanultam. Sok év múltán úgy érzem, azért a kényszerért kimondhatatlan hálával tartozom.

Az elválás, mindez búcsú nélkül, érthetetlen volt előttünk. Nem tudhattuk az okát. Azt hittük, fellélegezhettünk. Aztán egyre gyakrabban, egyre erősebben éreztük hiányát.

Tizennégy év múlva a Nyugati pályaudvar előtt találkoztam vele. Hosszú fekete kabátot, fekete, nagyobb karimájú kalapot viselt, éppen úgy, mint hajdanán. Aktatáskáját fegyelmezetten, mint egy miniszter, mozdulatlanul, szorosan maga mellett tartva, fejét kissé félrefordítva, emelt fővel, az ég kékjétől csillogó szemüvege mögül pásztázta a tér forgatagát. Zöld lámpára várt.

Megszólítottam, üdvözöltem tisztelettel. Haza felé igyekezett. Vácra. Ott élt a szüleivel a kezdetektől fogva, öregségére is az maradt örök menedékhelye. Akkor még tanított a József Attila Gimnáziumban, és vezetett egy fizikai szakkört, amihez inkurrens logikai áramköröket ígértem. A megbeszélt találkozó nem jöhetett létre, engem egy külföldi munkára küldtek.

Utána kerestettem, akkor már Szegedről, de hiába.

Később egy volt Corvinos diákjához, az EMG Fejlesztő Laboratóriumának egyik elektromérnökhöz fordult tanácsért. Egy ígéretes munkájához, valamilyen speciális Geiger-Müller számláló műszer megépítéséhez kért szakmai tanácsokat. A volt diákkal, Orosz Andrással folytatott - és a mai napig megőrzött - levelezésének szövegkörnyezetéből egy kimagaslóan jellemző üzenete utal egyéniségére. Így írt: ”...most egy ideig nem jelentkezem, előbb rendeznem kell gondolataimat”. Ezt bárki mondja, az rendezett, gondolkodó emberre utal. De ismerve tanárunk egyéniségét, ez annál sokkal több volt. Ez a kijelentés, maga egy tükör, lényének makulátlan tükre.